Pregnancy - Zouis Malikson

Sziasztok sziasztok! :) Nos, az első történet ma, ami nem Larry Stylinson, wo! Ahogyan a cím is mutatja egy Zouis Malikson témát dolgoz fel, mégpedig felkérésre a male! pregnancy témáját.

Nos, jó olvasást kívánok mindenkinek, puszi :)

Raven Agrippa

Louis Tomlinson

Mára már másfél éve lehet, hogy együtt vagyok Zaynel. Ritkán veszekedtünk, azok sem voltak túl igaziak, idióta dolgokon kaptunk össze, mely problémáinkat maximum 3 órán belül megoldottunk, néha a fiúk rásegítésével. Ettől függetlenül rosszat nem tudnék mondani a kapcsolatunkra, szerencsére mindig is remek volt, bár néha furcsának találtam, hogy Zayn szinte a széltől is próbált óvni. Ennyire talán nem lennék béna!
Ezen a napon is éppen összevesztünk, de most otthon, szóval a srácok nem voltak ott békíteni. Nem túl nagy dolgon veszekedtünk, mint soha. Ő ismét felhozta, hogy őt idegesíti a bandában betöltött helyzetem, én pedig csak a vállamat vonogatva reagáltam rá, mint általában és a laptopom képernyőjét bámultam. Nem akartam törődni ezzel a problémával, majdcsak megoldódik egyszer, ha meg nem akkor maximum nem éneklek olyan sokat a bandában… Végül is, nem én tudom magamról, hogy mennyire szörnyű a hangom, hanem azok, akik kiosztják a szövegem és ezt neki is meg kellene végre érteni.

***************************************

Külön-külön tusoltunk le ezúttal, nem együtt, vagy fürödtünk a kádban, de már nem veszekedtünk. Már az ágyban feküdtem egy boxerben és pólóban mikor Zayn belépett a hálóba, én pedig a könyvemről néztem fel rá egy pillanatra. Tökéletes felsőtestét semmi sem takarta, alsó felét egy szürke melegítőnadrág. Nagyot nyeltem, nem terveztem egyből a nyakába ugrani a veszekedésük után és ajkaira tapadni, ki tudja mit gondolt most magában. Lassan az ágyhoz sétált, felhúzta mellettem a takarót és bebújt alá, majd arcomhoz nyúlt, levette rólam a szemüvegem, az éjjeli szekrényre tette a könyvemmel együtt, mit idő közben becsukott.

„Remélem, hogy megjegyezted hol jártál, Boobear.” Mondta édeskés hangján, majd közel hajolva egy puszit nyomott szám sarkába, de nem többet.
„Szerencséd van, különben most kapnál miatta.” Fordítottam felé a fejemet egy biztató mosolyt felé küldve, mire kezét arcomra simította és megcsókolt.
„Sajnálom, nem akartam veszekedni, de tudod jól, hogy idegesít.” Ejtette szavait gyengéden miután távolabb hajolt arcomtól, én pedig sóhajtottam.
„Tudom Zaynie, de ne erősködj rajta ennyire. Majd meg fog változni, ha meg nem, akkor engem nem túlzottan idegesít.” Nyomtam egy puszit mondandóm befejeztével szájára, majd ficeregve az ágyban feküdtem le elsőnek a hátamra, hogy lecsukjam az éjjeli szekrényen helyet foglaló lámpát, majd felé fordultam és átkaroltam, ő is szorosan magához ölelt. „Álmos vagyok.” Morogtam a mellkasába bújva, mellkasa mozgásából éreztem, hogy kuncog, majd egy puszit hintett fejem búbjára, simogatni kezdte a hátam.
„Akkor aludj, jó éjszakát Boobear.”
„Jóéjt Zaynie.” Köszöntünk el egymástól röviden, majd hamar el is aludtunk. Legalábbis én. A hajnal kellős közepén ébredtem arra, hogy a hasam nagyon morgolódik, a torkomban szinte már éreztem, hogy a tegnap esti vacsora nem fog sokáig bennem maradni. Egy ideig még próbáltam leküzdeni az érzést, mint eddig folyamatosan minden nap. Ez már a negyedik nap volt. A szám elé kaptam a kezem, próbáltam óvatosan kikászálódni Zayn karjai közül, de ebből egyre inkább siettetett kimászás lett, hallottam, hogy morog és mozgolódik, de gondoltam, hogy van olyan jó alvókája, hogy azonnal vissza is nyomja az álom. Kiugrottam mellőle a puha ágyból hangosan a földre érkezve, hisz szinte elestem sietségemben. A fürdőszoba felé kezdtem el kétségbeesetten rohanni, s abban a pillanatban, ahogyan beestem a wc kagyló elé máris kitört belőlem minden. Próbáltam minél halkabb lenni, hogy ne keltsem fel Zayn érdeklődését, ha esetleg még ébren lenne, de nem hiszem, hogy ebben a helyzetben akárki is csak azzal törődne, hogy halkan adja ki magából gyomra tartalmát. Hamarosan igazam is lett. Zayn csapta ki a fürdőszoba ajtaját, s remegő testemre simította a kezét, a hátamat kezdte el simogatni, ahogyan én még mindig a wc felett térdeltem, várva az újabb csapásra, mi fel fog törni belőlem. Lihegtem, remégesemnek nem tudtam megálljt parancsolni, a könnyeimmel küszködtem, hogy ne törjék meg utat szemeimből kifelé. Párom ijedt, aggódó hangját hallgattam, próbálta kiszedni belőlem, hogy mi történt, hogy jól vagyok-e. Tisztán hallottam a hangján, hogy pánikba esett, de én sem voltam jobb. Miután biztos vagyok benne, hogy gyomrom tartalmának legutolsó kis darabja is kikerült belőlem pont ott, ahol le is nyeltem kezemmel próbáltam megtörölni a számat, de a helyzet ettől amúgy sem lett volna jobb.
„Ennyi volt..?” Kérdezte végül még mindig remegő hanggal, én pedig óvatosan bólogatni kezdtem. „Gyere, segítek.” Fogta meg egyik kezével a felkaromat óvatosan, másikkal még mindig a hátamat tartotta, így segítve fel a földről, a mosdóhoz támogatott és segített megmosni az arcom, a kezeimet, majd a fogamat is, miközben tartott, de simogatni is volt mellette ideje. Kezdtem úgy érezni, hogy lassan visszatér belém az erőm, de Zayn erősködött, hogy segíteni akar, mibe bele is egyeztem. Rendben, mégis csak jobb lesz, ha velem marad. Visszakísért és az ágyra fektetett, majd betakart, én pedig csak nagy szemekkel bámultam fel rá, mikor kifelé akart indulni. Hirtelen kaptam el a csuklóját és szólaltam meg rekedt hangon, toromat köszörültem.
„Za—Zayn, maradj itt. Ne menj ki.” Ő egy percig csak állt ott, mint akit odaállítottak, majd bólintott, én pedig kezét elengedve hagytam, hogy lassan vissza sétáljon az ágy mell és lefeküdjön mellém, de nem húzta fel magára a takarót, gyengéd puszit hintett ajkaimra.
„Mi történt, Lou..?” Kérdezte aggódva ugyanazt a mondatot, mit a fürdőben többször is megtett, de hangja nyugodtabbá vált, ahogyan én is kezdtem visszanyerni bőröm színét és már nem remegtem.
„Fogalmam sincs.” Vallottam be őszintén röviden és tömören, majd miután semmit nem mondott folytattam. „Igazság szerint négy napja kezdődött már, de.. Akkor nem vettem tudomást róla, mert mindig vissza tudtam fojtani, de ma valahogy ma nem sikerült..” Nyeltem egy nagyot, ahogyan az óra felé néztem. Hajnali fél 5.. Zayn még délben sem szeret felébredni, erre én négy óra tájékán felvertem. Remek Louis, hihetetlen ügyes vagy, most biztosan fáradt.
„Reggel orvoshoz viszlek. Vagy.. Inkább most?” Pillantott ő is az órára, nem igazán láttam rajta lefagyás jelét, hogy ő ilyenkor ébren van. Ahogyan egymás felé fordultunk az oldalunkra ő lágyan simogatta a hátamat, én pedig újra mellkasába nyomtam a fejemet, bőrén csodálatos tusfürdője illatát szaglásztam.
„Nem, semmi szükség rá, különben is, holnap elég sok dolgunk lesz.. Vagyis.. Ma.” Tettem hozzá sóhajtva az utóbbi két szót, ő pedig lágy csókot hintett tincseim közé.
„De igen, szükség van rá. Louis, így nem engedem, hogy dolgozz. És én sem fogok bemenni holnap, veled fogok maradni, amíg nem jössz rendbe. Nem hagyhatlak itthon egyedül és erről nem szeretnék vitát nyitni veled.” Mondta miközben a tincseimmel kezdett el játszani, én pedig elsőnek mellkasába morogtam, megcsíptem bőrét, mitől felsikoltott kissé, de nevetve adott egy utolsó puszit. „Próbálj meg visszaaludni, szükséged van rá.” Hunyta le a szemeit, én pedig bólogattam pontosan úgy, ahogy Zayn tette. Nem hiszem, hogy olyan sok maradt volna bennem, hogy még egyszer ki kelljen szöknöm egy ilyenre a karjai közül.
Reggel Zayn mozgolódására lettem figyelmes, lassan nyitottam ki a szemeimet, de valami nagyon szúrta, ő is hunyorgott. Hát persze, a napfény. Erőtlenül, rekedten kuncogtam mellkasába, ahogyan láttam szenvedő arckifejezését és mitől? Egy kevés napfénytől, ő pedig morogni kezdett, de tudtam, hogy közben mosolyog. „Nevess csak Louis, megbánod te még ezt.” Kezdte el a csipkelődését azonnal. „Ha nem lennél beteg már rég nem itt tartanál.”
„Nem tudom, hogy tudsz ennyire szenvedni egy kis napfé..” Kezdtem a mondatot, de befejezni már nem tudtam, mert csak azt éreztem, hogy megfordít, hogy én legyek szembe az ablakkal, én pedig nyöszörögve kaptam egyből a kezeimet arcom elé a hirtelen fénytől eltorzult arckifejezéssel, ő pedig visszahúzott és újra magához ölelt kuncogva.
„Egyébként jobban vagy?” Kérdezte megcirógatva az arcomat.
„Még egy kicsit émelygek, de sokkal jobban. Zayn, én nem akarok orvoshoz menni.” Kezdtem el hisztériázni azonnal, ahogy észbe kaptam így, ébredés után.
„Márpedig menni fogsz. Vagyis jönni, velem.” Helyesbített a mondatán, én pedig nyögve nyugtáztam magamban, hogy ebből már úgysem szabadulok. A fekete hajú herceg végre megadta a reggeli csókomat, majd felkászálódott az ágyból, mire én is felkönyököltem és a szemeimet kezdtem el dörzsölgetni.

************************************

Miután mindketten felöltöztünk és egy kevés reggelit magunkba pakoltunk, -én kifejezett óvatossággal- indultunk el a kórház felé. Egész útón az ujjaimat tördeltem és idegesen bámultam ki a szélvédőn. Nem akartam jönni, de mégis, most, hogy elindultunk rettegni kezdtem. Mi lehet a bajom? Mi van, ha valami komoly? A nyakamat teszem rá, hogy ez nem egy megfázás!

Mikor a kocsi megállt az épület parkolójában hatalmasat nyeltem. Hát itt vagyunk. Remegő kézzel nyúltam a kilincs felé, de Zayn hirtelen megfogta a másikat, mire összerezzentem és felé kaptam a fejemet.
„Ne aggódj Boobear, semmi baj nem lesz.” Nyomott egy utolsó puszit ajkaimra, majd kiszállt, utána pedig én is, majd együtt indultunk be. Amint kinyitottuk az ajtót azonnal megcsapott az a jellegzetes kórházszag. Mindkettőnk arca eltorzult a hirtelen jött érzéstől, de lassan besétáltunk és egy számunkra alkalmas orvost kerestünk, aki egészen gyorsan, sok mindent megvizsgált rajtam, de semmit sem talált. Végigkérdezett, hogy mit éreztem az utóbbi napokban, én pedig egyre feszültebben válaszolgattam kérdéseire, egyetlen támaszom a mögöttem álló, folyamatosan nyugtatni próbáló Zayn volt. A doktor válaszaimra elhúzta a száját, majd annyit préselt ki köztük, hogy még van egyetlen vizsgálat, amiben reménykedik, hogy meghozza az eredményét, de ha nem, akkor fogalma sincs mi a bajom. A 3. emelet 15-ös szobájába küldött minket, mi pedig bólogatva indultunk el arra, míg az orvos feltelefonált, hogy fogadjanak. Mikor az emeletre értünk a szobát kezdtük el keresgélni, majd a legnagyobb meglepettségünkre a ’nőgyógyászat’ feliratot találtuk rajta kiírva.
„Mi a fenét keresünk mi itt?” Kérdezte a fülembe súgva Zayn, én pedig vállat vonva néztem rá.
„Biztos vagy benne, hogy jól jegyezted meg az ajtó számát?” Súgtam vissza neki, majd hirtelen nyeltem egy nagyot, ahogyan az ajtó nyitódott előttünk.
„Louis Tomlisnon?” Kérdezte egy vékony, női hang, én pedig bólintva nyeltem egy hatalmasat, majd ő betessékelt az ajtón. Még mindig nem értettem, hogy mi a fészkes fenét keresek egy olyan helyen, mint a nőgyógyászat. Ennyire nőneműnek nézek ki? A nő azt kérte, hogy feküdjek le arra az asztalnak tűnő ágy izére, ami valljuk be, hogy sok jót nem jelentett nekem, főleg az után, hogy valami síkosítónak tűnő akármit, meg műszert vett elő és kiment mondván, hogy a doktor ÚR mindjárt itt lesz. És mit is keres a nőgyógyászaton doktor ÚR? Ennyire perverz emberek hogyan élnek a földön? Gondolkozni kezdtem, hogy na vajon hány nőt láthat egy ilyen ember nap, mint nap, de csak a számat húztam a gondolatra. Az úgy rendben van, hogy én nem vagyok hetero, de akkor sem lenne ilyen munkám, ha netán mégis így lenne. Gondolatmenetemet egy alacsony, szakállás, már őszülő férfi zavarta meg. Még jobb! Nem is fiatal nőgyógyászok, hanem ilyen vén pedomacinak tűnő akármik. Ismétlem a kérdésemet: Mit keresek a nőgyógyászaton? Zayn mellettem szintén még mindig értetlenkedve figyelte az eseményeket, köszönt az orvosnak, meg ilyesmi. Persze, hisz mi illedelmes felnőtt emberek vagyunk. Az orvosok előtt.
Mikor azt a furcsa zselés akármit vette a kezébe, amitől a Zaynnel együtt töltött éjszakáim jutottak eszembe megkért, hogy vegyem le a pólómat. Hát ez kész! Itt lesz végem, ez a pasim előtt erőszakol meg! ..Mindenesetre illedelmes voltam és megtettem, ő pedig figyelmeztetett, hogy ne ijedjek meg, de hideg. Bólogatni kezdtem, mire ő a hasamra nyomott abból az idétlen cuccból. Ez hideg! ….Ja, nem mintha nem szólt volna miatta. Lényegtelen. Egy műszert vett elő, amit hozzá érintett a bekent területhez, majd mozgatni kezdte rajta. Ez most mit is csinál pontosan..? Folyamatosan ilyen dolgok jutottak eszembe, mígnem az orvos egy meglepett „Oh” hangot nem adott ki magából. Kérdő pillantást vontam felé, egy perc gondolkodási idő után pedig felém fordította a monitort és egy kisebb-nagyobb foltra bökött rajta.
„Gratulálok uraim, az ott a magzat. Önöknek hamarosan gyermekük születik.” Na itt esett le az állam a földig és kezdtem el idiótán bámulni. Micsoda? Én meg a terhesség?! Ha-ha, nagyon jó vicc, terhesek csak a nők szoktak lenni! Zayn felé néztem, arcán az értetlenség jelent meg, de talán egy kevés csillogást is láttam szemeiben. Talán örülne neki? Zayn ezt elhiszi?
„Biztos benne, hogy az nem a reggelim egy nagy… maradékja? Vagy egy.. rágó?” Kérdeztem mindenfélét kitalálva, mire az orvos szinte nevetni kezdett.
„Mr. Tomlinson, ezt a műszert erre találták ki, nem mutat meg.. Rágót meg ételmaradékokat. Magam sem értem, hogy hogyan történt, de ön gyermeket vár.”
Az életem eseményei szinte mind egy szálig leperegtek előttem az utolsó pár szeretkezésünket is beleértve. A francba! Csak egyszer nem volt otthon óvszer, de gondoltuk baj úgysem lehet belőle! Nem, igaz?! Még mindig furcsállottam, szinte reménykedtem, hogy ez egy álom. Az orvos lassan letörölte a hasamról a krémet, majd a kezembe adta azzal, hogy töröljem le, ahol én érzem, hogy még rajtam maradt, majd megköszöntük és Zaynel együtt hagytuk el az épületet, csak a kocsinál szólaltunk meg. Még mindig döbbent voltam, de fogadni mernék, hogy ő is.
„Lou, most.. Komolyan születni fog egy..?” Kezdte mondatát, de már be sem tudta fejezni. Én egy percre gondolkoztam el, majd bólintottam.
„Úgy tűnik..” Motyogtam halkan, majd a földre néztem, de hirtelen azt vettem észre, hogy a lábam nem éri a földet és valaki nagyon szorít. Természetesen Zayn kapott mosolyogva karjaiba, szinte kicsattant az örömtől.
„Istenem, Lou! Mindig is akartam egy kisfiút! Vagy egy kislányt! Egy kisfiút! Csodálatos, hihetetlen, hogy ez pont neked sikerült!” Kiabált szinte örömében, majd megcsókolt, s végül letéve a telefonja után kezdett el kutatni. „Fel kell hívnom a srácokat, ez hihetetlen!”
„Várj már, Zayn!” Kuncogtam fel kivéve a kezéből a telefonját és a kocsi kilincséhez nyúltam. „Elsőnek érjünk haza.. Gondolom nincs még olyan késő, átöltözünk és bemegyünk a stúdióba. Teljesen ráérsz közölni a srácokkal, vagy tévednék?” Kérdeztem kuncogva, ő pedig elmosolyodva nyitotta ki a kocsi zárát, én pedig az ajtót kinyitva szálltam be az ülésre, mikor pedig ő is visszaadtam a telefonját és az egyik kezemet a lapos hasamra tettem.
„De hé.. A nőknek nagy hasa szokott lenni.. Nekem meg itt semmi nincs..” Húztam fel a pólómat, hogy megnézzem és megnyomkodjam ujjaimmal a hasfalamat, mire Zayn óvatosan a kezemre csapott.
„Na, ne nyomkodd Boobear!” Nevetett fel és húzta le a felsőmet. „Tudod édes, a nőknek sem van azonnal akkora hasa. Kilenc hónap telik el, mire abból a jól ismert fehér folyadékból akkora hasad lesz és egy gyerek a hasadban!” Kuncogott miközben a kulcsot a gyújtásba helyezte, majd beindította a motort. Igaza van. A francba, túlságosan is ideges vagyok!
Mielőtt hazamentünk volna a boltba mentünk bevásárolni, majd mikor otthon lepakoltuk a szatyrokat, mikben csak élelmiszerek voltak –és a további biztonság kedvéért óvszer, bár fogalmam sem volt, hogy minek, hiszen ha jól vettem le, akkor most 9 hónapig semmi sem lesz-. Ez után indultunk el a stúdióba, ahol a többiek elénk rohanva fogdosták meg a kezemet és rohamozták le Zaynt. Mindössze annyit mondtunk nekik, hogy a kórházba megyünk, mivel rosszul lettem, de másról még nem tudtak. Kérdésekkel rohamoztak meg, hogy mi a bajom, s nagyon súlyos-e, mire mindketten felnevettünk, végül felvilágosítottuk őket. A döbbenet természetesen hatalmas volt, el sem akarták hinni, ez után még több kérdéssel halmoztak el, amikről még azt sem tudtam, hogyan kellene őket megválaszolni…
Onnantól kezdve a témáink nagy része a hasam körül forgott..

*****************************

3 hónappal később

Zayn Malik

Lassan teltek a hetek és a hónapok, de tisztán észrevehető volt, hogy azóta a csodálatos nap óta, mióta megtudtuk, hogy lesz egy gyerekünk Lou hasa egyre csak gömbölyödött. Gyakran jártunk vizsgálatokra, gyakrabban talán, mint kellett volna, hiszen meg akartunk győződni benne, hogy egészséges, s az is marad. Louis hányingere pár alkalom után már az első hónapban el is múlt, ám attól kezdve az étvágya nőtt rohamosan, mi tulajdonképpen érthető volt, s sokkal jobb, mintha még mindig a fürdőszobában görnyedne reggelente.
Ma szabadnapunk volt, teljesen ráértünk. Egy doboz pizzával ültünk a kanapén kettesben, szorosan egymás mellett, kezemet Lou hasán pihentettem, miközben ő mosolyogva nézte a tv-t.
„Hé, Boobear.” Szólítottam meg halkan, mire elsőnek egy halk hümmögés hagyta el a száját, ez után rám is tekintett, én pedig a szabad kezemmel megsimogattam arcát. „Lou, gondolkoztál már rajta, hogyan fogjuk elnevezni?” A kérdésemre halkan felnevetett.
„Zayn, erre még 6 hónapunk van, nem annyira sokat agyaltam az ötleten, de.. Ha kisfiú lesz Tommy-nak szeretném elnevezni!” Mondta hatalmas mosollyal arcán, én pedig felkuncogtam.
„Nem is hangzik olyan rosszul.. De ha véletlenül lányunk lenne? Mit szólnál ha.. Marie lenne?”
„Marie Malik? Egész jó..” Gondolkozott el Lou egy percre, majd gondolkozóra vette a figurát. „Tommy Malik.. Marie Malik.. Tetszenek ezek a nevek..” Fordult felém ez után, s egy lágy csókot nyomott ajkaimra, mit viszonoztam is magamhoz ölelve a leendő ’anyucit’.
„Egész gyorsan ötleteltünk, nem gondolod?” Kérdeztem miután eltávolodtunk egymástól, ő pedig mosolyogva bólintott.

*******************************

4 hónappal később

Louis Tomlinson

Ma van az a nap, mikor a doktor azt mondta, hogy megtudhatjuk a hasamban növő cseppség nemét, ha szeretnénk. Zayn és én megbeszéltük, hogy mindenképpen tudni szeretnénk, de ezen a napon pont egy fontos koncertet kellett volna lebonyolítanunk. Megpróbáltuk átíratni az időpontot az orvossal, ám az nem ért rá, szóval most Zayn helyett –kit nem engedtek el a munkából- anyának kellett elkísérnie a kórházba.
A gerincem és a bordáim rengeteget fájtak, többet, mint amennyi az elég, a szerveim is sokszor rakoncátlankodtak, de az orvos szerint ez teljesen normális lehet, tekintve, hogy nem vagyok nő. Az én testemet nem erre teremtette az a valaki, aki létrehozta az embert rengeteg évvel ezelőtt. Úgy döntöttem, hogy megkérem az orvost, hogy készítsen pár képet a magzatról, s elviszem őket Zaynnek. Talán így kevésbé fogja magát rosszul érezni azért, mert most, ebben a pillanatban nem lehet itt velem.
Az ajtó kinyílt, s egy kedves, mosolygós nővérke lépett ki rajta, ki a legelső alkalommal is fogadott minket, majd a nevemet szólította. Anya megfogta a kezemet, majd velem együtt felállva a székről sétáltunk be a szobába. Be kell vallanom, hihetetlenül izgultam. Végre meg fogom tudni, hogy egy kicsi Tommy-t vagy Marie-t fogunk felnevelni. Szinte már tudtam a járást a rendelőben, hiszen rendszeresen jártunk ide Zaynel. Szokásosan, mint ahogy mindig, az ágyra ültem, majd hátradőltem és vártam a csodát. Az orvos belépett, köszönt, majd az állapotomról kezdett faggatni, miről készségesen ki is tálaltam neki, míg előkészítette a vizsgálathoz szükséges feltételeket.
„Szeretné tudni a nemét?” Tette fel utolsó kérdését, én pedig bólintottam. Az orvos a képernyőt kezdte el kémlelni, egy ideig nézte, mire megszólaltam.
„Megtenné kérem, hogy készít róla egy pár felvételt..? Szeretnék vinni belőle a páromnak.” Nyeltem egy nagyot, az orvos egy másodpercre rám pillantott, bólintott, majd a képernyőre mutatott.
„Gratulálok uram, ön egy gyönyörű kisfiút vár. Ez esetben maradjon még, készítek egy pár felvételt róla az apukának.” Mondta mosolyogva, ám ez ragadós volt. Hihetetlenül boldog voltam, hiszen tudhattam, hogy a kicsivel semmi probléma nincsen, úgy néz ki, hogy egy egészséges kisfiunk lesz. Mikor az orvos végzett, s a képeket a kezembe adta kisétáltunk, én pedig azonnal magamhoz öleltem anyát, s nem tudtam nemet mondani potyogó könnyeimnek. Ő szorosan ölelt magához, a hátamat kezdte el simogatni, de hallottam, hogy kissé ő is szipog. Miután kisírtam magamat indultunk el a stúdió felé, vagyis.. Vitt el anya a stúdióba, ahol gondolom a srácok még mindig dolgoztak, majd ott hagyott.
A tőlem telhető leggyorsabb tempóban siettem be a terembe, ahol ők voltak. Zayn azonnal kiszúrt, én pedig hozzá rohantam minden tényezőt elfelejtve akkor, legyenek azok az idióta fájdalmak, vagy az, hogy koncentrálniuk kellett volna arra, amit éppen mondtak nekik. A kisebb jelenetet meglátva Paul is abbahagyta a monológját, s leült. Mindenki szinte tűkön ülve várta, hogy megszólaljak végre, ez látszott is az arcukon, de én csak álltam ott, mint egy fadarab és szorosan öleltem magamhoz a hollófekete hajú páromat.
„Lou, mit mondott az orvos? Valami baj van?” Kérdezte egy idő után, mikor még mindig nem tudtam magamból egy szót sem kierőszakolni. Csak a fejemet ráztam és a kezébe nyomtam az addig ott szorongatott fotókat.
„Zayn! Zayn kisfiú!” Szólaltam meg végre hangosan, a többiek pedig vele együtt fellélegezve kezdtek el örömködni, jött is oda mindenki egyenként megölelni és gratulálni, esetleg foglalkozni is az akkorra már nagy hasammal, míg én csak Zayn arcát tudtam figyelni, ki újra, s újra lapozgatta át a képeket, szemeibe könnyek gyűltek, melyek örömteli mosolyának megkoronázói voltak…

*************************

Louis Tomlinson

Egyre csak teltek a hónapok, minden napról napra lett sokkal nehezebb. Fájt mozogni, rengeteget szédültem, s éreztem magamat betegnek, de nem akartam állandóan Zaynre támaszkodni. Nem akartam, de mégis áldom a makacsságát, hogy akkor is otthon maradt velem, mikor én nem akartam engedni neki. Ki tudja mi lett volna, ha a már lassan folyamatosan bekövetkező ájulásaimnál elesek?! A kicsinek lett volna baja, s mindezt az anyja felelőtlensége miatt, azt pedig nem bírtam volna ki. Az orvos azt mondta, hogy nemsokára eljön az időpont, amikor is világra kell hozni a kisfiunkat.
Szerinte már mindene kifejlődött annyira ezekre az időkre, hogy beszélhessünk hozzá, sőt! Tegyük is meg, általában a gyerekek szeretik hallani az anyjuk és az apjuk hangját még mielőtt megszületnének, s mi ezt még el is hittük. A mai délután sem telt másképpen. Az igazat megvallva egészen meleg telet írtunk idén, ettől függetlenül mindketten a takaró alatt gubbasztottunk az ágyban, Zayn a hasamat simogatta, néha fejét is ráhelyezte, beszélt hozzá én pedig csak mosolyogva néztem őt. Hihetetlenül aranyos volt, de hamarosan már nem tudtam ezzel foglalkozni. Egyre többet fészkelődtem, valahogy sehogy nem tudtam megmaradni a helyemen, nem kaptam normálisan levegőt. Azt hittem csak a testpozíció miatt lehet, lefeküdtem, felültem, felálltam, de semmi nem segített, csak megszédülve estem vissza az ágyra, lassan már lihegni kezdtem, az arcom előtt legyeztem kezemmel. Fél perc sem telt el, máris Zayn aggódó pillantásával találtam szembe magamat, kezeit a combomon támasztotta miközben előttem guggolt a földön, arcomat nézte. Egyik kezemet a tüdőmhöz tettem, próbálkoztam minél több levegőt magamba préselni, de ez nem akart sikerülni. Egy idő után már Zayn aggódó hangja és kérdései is kezdtek elhalkulni a fejemben, émelyegve láttam a világot.
„Zayn.. Nem kapok..” Kezdtem el rekedten suttogni, de őszintén szólva azon is csodálkozok, ha ebből bármit meg is értett, de azonnal vette a lapot. A fejét ide-oda kapkodta a szobában, hogy most mit tehetne, majd végül remegve, idegesen állt fel és vett a karjaiba, rohant ki a szobából, majd a házból is, ültetett be a kocsiba. Addigra már valóban nem sok mindent érzékeltem abból, ami körülöttem történik, a szemeimet lehunytam, kezemet a hasamon, a tüdőmön tartottam és összesen két féle hangot tudtam kipréselni magamból, az pedig a nyüszítés vagy a morgás volt. Zayn végig ideges volt, ez pedig a vezetési stílusán is meglátszódott. Sosem láttam még így vezetni, de ebben a pillanatban nem is akartam rászólni miatta.
Mikor a kocsi végre a kórház parkolójában állt meg újra a karjaiba emelt. Attól féltem, hogy túl nehéz vagyok neki, szólni akartam, hogy tegyen le, de erőm sem lett volna, ráadásul nem is érdekelte volna a kérlelésem. Az épületbe érve amint meglátta a recepciós kisasszonyt pánikában szinte azonnal, kiabálva kérlelte, hogy azonnal küldjön egy orvost, mi úgy gondolom egész hamar meg is történt még úgy is, hogy nekem éveknek tűnt minden másodperce.
Mindenféle gyógyszereket kaptam, majd egy szobában már maszkot is, ami a légzést segítette. A nővérek hangját hallottam, ahogyan vitáztak Zaynel, hogy csak akkor jöhet be, ha felveszi azokat a kórházi göncöket, amik persze a leendő apukának nem nagyon voltak ínyére, de megtette, hiszen fontosabb dolog is volt most annál, hogy hogyan néz ki.
Hamarosan már mellettem állt, a jobb kezemet szorongatta, én pedig erőtlenül nyöszögtem neki mindenféle marhaságokat, többnyire olyanokat, hogy nem akarok meghalni, ő pedig feszülten válaszolgatott minden egyes hülyeségemre.
Több órányi szenvedésnek tűnt, amit akkor átéltem, minden értelemben. Levegőt venni könnyebb volt, de éreztem, hogy a homlokomat folyamatosan borogatják, mindig el akartam alélni, míg az orvos folyamatosan csak kiabált hozzám, hogy csináljam azt, amit ő mond. Előre figyelmeztettek, hogy a szülés nem gyerekjáték, s nem hihetetlenül jó érzés ezt végigcsinálni, bevallom, teljesen igazuk volt.
Ki tudja mennyi idő után vékony, síró hangot hallottunk. Zayn is és én is azonnal az orvosra kaptuk a fejünket, ki egy apró kisembert tartott a karjai közt, majd felkiáltott.
„Kisfiú!” Mosolygott ránk az orvos, nem mintha eddig nem tudtuk volna a nevét, mégis könnyeim kezdtek végigfolyni arcomon. Végre vége van és ő az. A mi egészséges és apró kisfiunk. Zayn egyre erősebben és erősebben szorongatta a kezemet, de akkor nem bántam. Tudtam, hogy ő is csak hihetetlenül boldog.
„Tommy Daniel Malik, 2014. január 6.-án született, Doncasterben, 3350 gramm, 54 centiméter. Teljesen egészséges, semmi problémát nem találtunk.” Diktálta az orvos egy nővérnek, aki a kicsi anyakönyvét írta, én pedig el sem tudtam hinni, hogy végre ez a nap is eljött, főleg így. Minden probléma nélkül.
Mikor végre a fájdalmak is csendesültek, s teljesen egyedül tudtam levegőt venni kaptam a kezembe Tommyt. Könnyeim szinte patakokban kezdtek el hullani, ahogyan apró arcát simogattam, dundi kis kezecskéit és lábait figyeltem. Lassan nyitotta ki szemeit, melyek gyönyörű kékek voltak, apró buksiján sötétbarna tincsek kezdtek el megjelenni.
„Gyönyörűek a szemei, akárcsak a tieid Boobear.” Hallottam Zayn vékony hangját. Vékonyabb volt, mint általában szokott lenni. Felé néztem, szemeit könnyek lepték el, én pedig még erőtlenül nyújtottam felé a cseppséget.
„Megfogod?” Kérdeztem, ő pedig egy pillanatra rám nézett, majd újra rá, kinyújtotta a kezeit, s elvette tőlem, gyengéden magához ölelve kisfiunkat.
Akkor úgy éreztem, hogy ennél boldogabb nem is lehetnék soha. Hamarosan a többiek is megérkeztek. A szüleim, Zayn szülei, s a banda. Mindannyian egytől egyig megismerkedtek az új jövevénnyel, jövőbeli terveiket kezdték el mesélni az éppen alvó, vagy hatalmas kék szemekkel bámuló apróságnak, míg Zayn és én csak csendben, mosolyogva figyeltük a hirtelen jött embertömeget.