Injured - Larry Stylinson

Sziasztok sziasztok, itt Raven Agrippa, újra! Nos hol is kezdhetném. Nagyon, nagyon, rémesen sajnálom, hogy ilyen nagy kihagyások vannak mostanában MSG, SMT és Dark téren, valamint itt is, de nem igazán vagyok fényesen (és a napok nagy részét átalszom) szóval tényleg elnézést kérek.

Nos, mit mondatnék még.. Ez nem egy saját, hanem Karukara ötletén alapuló oneshot, 1-2 rész kivételével próbáltam mindent szépen leírni benne amit ő elképzelt és ez is csak azért van, mert úgy gondolom azok az elemek talán nem illettek volna egy ilyen témába  viszont nagyon nagyon szépen köszönöm, hogy továbbra is kitartotok mellettem és olvassátok ezeket.

Jó olvasást kívánok, puszi!

És boldog mikulát kívánok nektek drágáim!

Raven Agrippa

Louis azt mondta minden rendben lesz. Louis azt mondta hamar haza fog jönni. Louis azt mondta nem fog sokat inni. Louis azt mondta, még éjfél előtt haza fog érni. Louis vajon jól van? Louisval valami baj történt? Louis miért nem veszi fel a telefont? Louis hol a francban van?

Ezek a kérdések jártak a fejemben már másfél órája. Hajnali fél kettőt ütött az óra, s ő még mindig nem volt itthon. Egészen addig, míg a 32. hívásomra fel nem vette a kibaszott telefonját.

"Igehn?" Szólt bele egy vékony hang, meglehetősen kelekótyán, de ő volt az. A zene olyan hangosan dübörgött, hogy a telefont el kellett emelnem a fülemtől. Tehát még mindig a buliban van.

"Louis, mi az istent csináltál eddig?! Hol vagy?!" Kérdeztem idegesen. Örültem, hogy hallhattam a hangját, de nem ilyen körülmények közt. Egyáltalán azt sem tudtam jól van-e! ..Mindössze annyit, hogy részeg.

"Mih?! Megismételnéd?! Nem hallottam!" Hebegte, beszéde folyamatosan megszakadt az alkohol hatása alatt.

"Hol vagy?!" Ordítottam a mikrofonba, hátha ettől majd meghallja.

"Héh, hééhh.. Ne kiabálj.. Zaynnél vagyok. Miért, talán valami baj van?" Kaptam újabb kérdését, bár nem igazán hallottam belőle érdeklődést, csupán állapotát.

"Szedd össze magad, 10 perc múlva ott vagyok." Mondtam utoljára, mielőtt válaszát meg sem várva tettem le a telefont. Mérges voltam rá, muszáj volt elhoznom onnan, még a végén hülyeségeket fog csinálni, többet iszik. Nem régen vettem egy zuhanyt, göndör fürtjeim még mindig vizesek voltak. Pólómat lekapva rántottam magamra egy pulóvert és egy nadrágot, majd a zoknimat, a csizmámat, a kabátomat, hajamat egy sapka alá rejtettem. Mielőtt kiindultam volna az ajtón, még utoljára lekaptam a fogasról Lou kabátját. Talán még szüksége lesz erre is ma este. Bár gondolom volt annyi esze, hogy hóesésben vitt magával.

Kilépve az utcára tapasztaltam, hogy már nem szállingózik, mint mikor ő elindult. Hóvihar volt, az utak csúszósak voltak. Remek, most rengeteg idióta lesz az utakon és rohadtul vigyázni kell az autóval. Zsebemből előhalásztam a kulcsot, majd a fekete járművet kinyitva pattantam bele, melegítettem be a motort, s már vettem is az irányt Zayn háza felé. Az autó valóban csúszott, de nem volt annyira vészes, mint gondoltam. Volt már rosszabb is.

Amint odaértem gyorsan szálltam ki, s már be is csaptam magam mögött az ajtót. Sokan voltak a buliban, a zenét már messziről hallani lehetett, nem is értem, hogy a szomszédok miért nem szóltak ellene semmit.

"Harry, hát te is eljöttél?! Gyere, igyál velem!" Hangzottak a kiáltások mindenfelől, de nem törődtem velük. Nekem egyetlen dolgom van: Megkeresni Louist és hazavinni. Hamarosan meg is találtam, egy pult mellett állt és éppen valami alkoholos italt próbált magának kitölteni, mire felsóhajtottam. Egyre közelebb furakodtam hozzá, mire meg is látott. Gyönyörű ajkaira hatalmas vigyor kúszott, lerakta poharát, közelebb szó szerint rázta magát hozzám.

"Ah, Harry! Jöttél te is élvezni a bulit?!" Kérdezte hangosan, ahogyan kezeit átfonta a nyakam körül. Nos, ha nem ilyen helyzetben lennék még talán igent is mondanék csábítására, de így csak tekintetemet övébe fúrtam, komolyan megráztam a fejemet.

"Nem, Lou. Haza kell jönnöd velem! Most!" Parancsoltam rá, majd kezdtem el húzni a fogas felé, ahol kabátját láttam. Gyorsan elemeltem, ráterítettem, ő pedig morcosan, duzzogva bújt bele és követett. Akár egy kisgyerek, aki nem akar még eljönni a játszótérről..

Végre kiértünk az embertengerből, én pedig ajtót nyitottam neki a kocsiban. Még mindig hisztis volt, puffogva dobta le magát az ülésbe és fonta keresztbe mellkara előtt kezeit. Nem baj, majd megbékél. Megkerültem az autót, közben végighúzva a kezem a motorháztetőn ezzel egy kevés havat lesöpörve róla. Rögtön ez után összedörzsöltem kezeimet és beszálltam a helyemre, beindítottam a motort, mely halk dorombolással válaszolt. Egy ideig csak járattam, a szemem sarkából őt figyeltem. Semmit sem csinált, csak az ablakon bámult kifelé, a tomboló tömeget nézte. Ekkor döntöttem úgy végre, hogy elindítom az autót is, nem csak járatom. Nem tudom meddig lehettünk Zaynnél, de sokkal jobban csúsztak az utak mint előtte. A hókotrók már jártak erre, ezért nem volt hatalmas fehér lepel, csupán az utak szélén, de néhol hófalakat lehetett látni. Éppen azon gondolkoztam, hogy egy ilyen fal vajon hány embert temethet el, mikor valójában még egy komplett autó is beleférne. El sem akartam gondolkozni rajta, ám Louis kiszakított a gondolatmenetemből.
"Erre miért volt szükség, Styles?" A vezetéknevemen hívott. Tehát tényleg mérges. Nem, nem az. Csak az ital beszél belőle.

"Hulla részegre ittad magad Louis. Hajnali 2 óra van, azt ígérted, hogy éjfélre hazaérsz és nem fogsz inni." Mondtam, próbáltam higgadtnak tűnni, de belül cseppet sem voltam az.

"Istenem, bazdmeg, egyszer nekem is ki kell kapcsolódnom! Hisztiztem én valaha, ha túl sokat ittál egy rohadt bulin?!" Emelte fel a hangját, én pedig egyetlen másodpercre tekintettem rá, majd vissza az útra.

"Louis, van különbség kettőnk közt. Te nem bírod, én egészen jól." Vágtam rá kisebb gondolkodási időn után.

"Leszarom! Ennyit még én is megtehetek, kibaszottul ünnepek vannak!"

"Nem érdekel Louis! Eleget ittál mára, most hazamegyünk, letusolsz és alud--" Kezdtem bele a mondandómba, viszont már eléggé felidegesített ahhoz, hogy ne az utat figyeljem. A fenébe, az út!

Az autó ide-oda kezdett hánykolódni a csúszós úttesten, nem voltam képes a kormánnyal irányítani. Louis felkapta a fejét, erősen belekapaszkodott a kézifékbe, meg is rántotta azt, ám ezzel csak rosszabbat értünk el. A kocsi megrázkódott, nagy puffanás és csörrenés. Várj! Csörrenés?! Eddig összeszorított szemeimet kinyitottam. Mindent nagy fehérség fedett, ennek ellenére sötét volt. Csak később esett le, hogy az előbbi gondolataimat most ki is próbáltuk. Hófal. De a csörgés! Rettegve kaptam a fejemet magam mellé. Az ablak apró szilánkjai hóval együtt hevertek Louis ölében, ki teljesen öntudatlanul 'ült' az anyósülésen. Egy percre még reagálni sem tudtam, mielőtt kicsatoltam volna a biztonsági övet és érte hajoltam volna, elhúztam volna onnan.

"Lou! Louis!" Kiabáltam rá, de egyáltalán nem válaszolt. Arcát fürkésztem, míg észre nem vettem a piros kis csíkot lefolyni arca oldalán. Basszameg, vérzik! Ennyire beverte volna a fejét?!

Remegő kezekkel kaptam a telefonomért, s örömmel nyugtáztam, hogy még ha nagyon kicsi is, de van térerő. Kezdtem vacogni. A betört ablak miatt a hideg beáramlott, a jármű fűtése sem akart működni. Remek, kellett nekem!

"Mentőszolgálat, miben segíthetek?!" Kérdezte egy női hang a vonal túlsó felén. Remegő hangon szólaltam meg, s kezdtem el hadarni. Elsőnek, hogy hol vagyunk, hogy mi történt, majd azt is, hogy megsérült.

"Könyörgöm! Könyörgöm maradjon még! Mondja, mégis mit tegyek, amíg ideérnek a mentők?! Segítsen, kérem!" Hebegtem, a hölgy pedig mindent részletesen elmondhatott, ugyan semmi sem maradt meg a fejemben. Végül a vonalat bontottuk, én pedig tovább rázogattam őt. Basszus, muszáj felébrednie! Louis, muszáj!

Néhány kísérletezés után nyögve kezdte nyitogatni a szemeit. Édes istenem, sikerült! Felébredt!

"Louis! Lou! Krisztusom, jól vagy? Mit érzel?" Bombáztam azonnal a kérdéseimmel, bár nem számítottam válaszra, mégis kaptam.

"Szédülök, Haz." Nyüszítette remegő hangján, ám nem csak rekedt nyöszörgését tudtam volna így illetni. Egész teste remegett, akár egy nyárfalevél. Ennyire még sosem láttam fázni, bár megértettem. Én is majd' megfagytam, de a szívem megesett rajta.

Ismét pánikolni kezdtem. Most mit csináljak?! Megfagy, mire ideérnek! Zsebkendőket vettem elő, vérét kezdtem leitatgatni, ugyan ezt mindennek mondtam volna, csak nem hatásosnak. Ez után megfogtam törékeny testét, valahogyan átküszködtem magunkat az elsőkről a hátsó ülésre, félig fekvő helyzetben próbáltam megtalálni számára a legkényelmesebb helyzetet, a kocsiban talált meleg ruhákat terítettem rá, na meg a plusz kabátot amit elhoztam neki. Néha áldom a lustaságunkat, hogy nem pakolunk ki az autóból.

Hamar kiderült, hogy a ruhákkal semmit sem érek el. Louis ugyanannyira, megkockáztathatom, hogy még sokkal jobban remegett, mint előtte. Szinte már nézni sem bírtam, szorosan öleltem magamhoz kis testét, hátát dörzsöltem. Minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugtassam és ne fázzon, de ismételten teljesen mást értem el vele. Nos, ez sem az én napom. Sírni kezdett. Keservesen zokogott, én pedig nem is értettem miért. Eltoltam magamtól, hogy szemeibe nézhessek, melyben csak félelmet, fájdalmat féltem felfedezni.

"Lou? Lou mi a baj drágám?! Könyörgöm, ne sírj!" Nem tudott válaszolni, mindössze összefüggéstelen dolgokat hebegett. Tudtam, hogy nincs értelme többet kérdeznem. Újra szorosan magához húztam, még mindig vérző sebét lágy csókokkal hintettem, próbáltam nem fájdalmat okozni neki. Nonszensz dolgokat suttogtam, a mondatok közt összefüggés nem volt, de most nem is kellett, hogy legyen. Az egyetlen lényeg az volt, hogy zokogása lecsillapodott, ám a remegést már nem tudtam ilyen remekül megszüntetni vele.

Hirtelen jött ötletből hajoltam el tőle újra, s rángattam le kabátomat, majd övét is. Rögtön ez után a saját pulóveremet, majd Louisét, így öleltem magamhoz újra. Úgy gondoltam, hogy a saját testhőmérsékletem talán jobban fel fogja őt melegíteni, mint a ruháink. Egyik kezemben a pólómat fogtam, arcát, fejét törölgettem, itatgattam kifolyt vérét. Jó ideig még remegett karjaim közt, majd ez hirtelen megszűnt, s már csak szuszogást hallottam. Megint elájult. Istenem, siessenek m-- Ekkor hallottam meg a szirénát, a segítség hangját.

Csupán annyit tudok, hogy végig ébren voltam, de már fogalmam sincs, hogy hogyan szedtek ki minket onnan. Lou eszméletlen volt, pofiját a kimarta, ezen kívül viszont mindene sápadtnak tűnt. Még mindig fázott.

Hamar beértünk a kórházba. Kivizsgáltak, teljes ellátást kaptunk mindketten, egy egészen "meleg" kórházi szobát, ahol estére maradhattunk. Még sokáig volt eszméletlen, mire a szemeit kezdte nyitogatni, nyüszített, mire azonnal megsimogattam fejét.

"Semmi baj Boo, biztonságban vagy. Már minden rendben." Suttogtam neki, gyönyörű kék szemeit kinyitotta és rám pillantott. Fáradtnak tűnt, de nem voltam meglepve.

"Haz, én.. Sajnál.." Kezdte a mondatát, egyik ujjam ajkaira hajtottam.

"Nem, Lou. Nem kell bocsánatot kérned. Az én hibám volt, vagy talán is volt, de mindketten élünk. És minden rendben lesz, megígérem." Nyomtam egy puszit ezúttal már bekötözött sebére, ő pedig bólintott. Imádtam, hogy hisz nekem. Láttam rajta, hogy szemei újra le akarnak ragadni, pedig még csak pár perce ébredt fel. Közelebb hajoltam hozzá, majd ajkaira csókot hintettem.

"Aludj még. Jó éjszakát, Boobear." Motyogtam, ajkaira lágy mosolyt húzott és bólintott.

"Jó éjszakát, Hazza." Suttogta, égszínkék szempárja lecsukódott, újra álomba merítve az én angyalomat.