Make It Stop - Larry Stylinson

Sziasztok :) Nos, itt a harmadik korábbi munkám, melyet egy számomra fontos személy számára írtam meg, ő valószínűleg tudja is, hogy róla van szó. 

Nos minden olvasómnak küldöm ezt a oneshotot aki valaha is átélt vagy átél ilyen élethelyzetet. Sose adjátok fel!

Jó olvasást kívánok, puszi!

Raven Agrippa

Egy új év. Legalábbis egy új tanév kezdődött idén szeptemberben a gimnáziumban, ahol tanultam. Egészen elsős korom óta utáltam ide járni. Hogy miért? Arra nyomós okom volt.

Minden az első évem februárjában kezdődött. Rengeteg aranyos és szép lány volt az iskolában, akinek tetszettem. Nos, ennek hírnek hallatán egy normális tanuló szinte kiugrana a bőréből, ellenben velem. Engem nem érdekelt, hogy az iskolában hány lány szerelmes belém, az sem, hogy mennyire. Mióta megláttam első nap szerettem egyik osztálytársunkat. Amolyan szerelem első látásnak dolognak mondhattam volna. Tudjátok, mint azokban a csöpögős filmekben. Éppen Valentin nap volt, ami talán az iskolában úgymond bevett „ünnepnek” számított. Mindenki piros, vagy éppen rózsaszín kis kártyácskákat írt szíve választottjának remélve, hogy az viszonozni fogja érzelmeit. Én is így tettem, az egyetlen baj az volt, hogy én nem az ellenkező nem számára írtam szerelmes leveleket. Nos, annak ellenére, hogy rengetegen kedveltek az iskolában temérdek olyan is akadt, akik ezt épp ellenkezőleg gondolták. Abban a szent másodpercben fejeztem be az írást, majd már hajtottam is össze a csepp kártyát, hogy a zsebembe csúsztathassam, mikor is hirtelen egy, a padom felé tornyosuló leány alakja kapta ki a kezemből.
„Nézzük csak, nézzük.. Kinek írt a szívtipró szerelmeslevelet Valentin napra..” Kezdte gúnyosan tekintve barátaira, barátnőire. Nevettek.
„Hé! Add azt vissza!” Nyüszítettem, ahogyan próbáltam tőle elvenni, de furfangosabb volt, mindig sikerült kicseleznie a kezemet.
Soraimat olvasta, fennhangon az egész osztály előtt. Mindenhonnan két féle érzelmek tükröződtek, ahogyan az utolsó szavakat is elolvasta. Undor vagy épp hitetlen meglepettség hálózta be a tantermet. Végignézve az arcokon temettem enyémet tenyereimbe, ahogyan éreztem, hogy mindenki engem bámul, majd vagy susmorogni kezdenek, vagy fennhangon szidalmazni engem.
Ez volt az első évem februárja.
Azóta már a 4. és egyben az utolsó évemet jártam. Alig várom, hogy kiszabadulhassak ebből az iskolából és egy másik városba mehessek egyetemre, hogy új életet kezdhessek. Minden vágyam volt. Már mindenki tudott róla. Az összes diák, a tantestület, az igazgatóság. Utáltam azt a napot. A Valentin nap már semmit nem jelentett számomra, a boldog párokat szinte átkozni tudtam volna, mert minden összejött nekik. És velem mi történt? Minden nap kigúnyoltak és bántottak. Igazán remek közösséget alakítottam itt ki. És hogy miért nem mentem át másik iskolába? Arról fogalmam sincs. Idénre pedig már teljesen felesleges lenne iskolát váltanom. Már csak ezt a 9 hónapot kell kibírnod! Gyerünk, meg tudod csinálni!
Még el sem értem az iskolát, máris görcsben állt a gyomrom. Mi fog történni ma? Még mindig ugyanúgy fognak szapulni, mint az előző években? Oh, igen, valószínű.. Lépteimen lassítottam, próbáltam legyőzni a szorongásomat odabent. Nem kell félnem tőlük. Teljesen gondolataimba mélyedtem, de már arra sem emlékszem, hogy min merenghettem annyira. Egyetlen dologra lettem figyelmes. Megérkeztem.
Nagy levegőt vettem. Légy erős, meg tudod csinálni. Beléptem a kapun. Innentől nincs visszaút. Egyenesen lépkedtem előre az épület bejárata felé a kövezett járdán. Szívem egyre hevesebben kalimpált mellkasomban, úgy éreztem, hogy ki akar szakadni. Rémes érzések keringtek bennem, hiába próbálkoztam leküzdeni őket. Az udvaron lévő emberek ügyet sem vetettek rám, s én sem rájuk. Minél természetesebb akartam lenni, minél jobban elrejteni félelmeimet, s túl lenni ezen az egész napon, héten, hónapon, éven. Rettegve nyúltam a kilincsért, majd ráfontam hosszú ujjaimat és lenyomtam azt, belépve abba az épületbe, hol az életem pokollá vált. Ismerős és ismeretlen arcok fogadtak. Az osztálytársaim, az évfolyamtársaim megvetően néztek rám. Én csak megpróbáltam nem törődni velük és egyenesen a szekrényem felé vettem az irányt. Már messziről láttam, hogy tele van ragasztva idióta kis cetlikkel. Olvasni kezdtem őket, mindenféle „jókívánságok” és rágalmazások voltak rájuk firkálva. Ahogyan elmerengtem rajtuk arra kaptam fel a fejemet, hogy egy nálam még magasabb és erősebb srác kapja le vállamról a hátizsákom. Reakcióidőm még jó volt, azonnal megfordulva próbáltam elvenni tőle, ám ő társainak dobálta. Kétségbeesetten rohangáltam köztük, hogy megkapassam a cuccomat, de nem úgy tűnt, hogy el akarják engedni. Pár perc után egy lányhoz került, ki óvatlan pillanatában a kezembe dobta a táskámat, én pedig erősen megragadva azt rohantam el a közelükből. Nem akartam látni őket, soha többé! …De még az óráimra be kell mennem… Kirohantam az iskolából, az udvar egy eldugottabb részén ültem a fal mellett, teljesen egyedül. Nem akartam visszamenni oda. Fogalmam sincs, hogy mennyi ideje lehettem ott, de úgy 10 perce, mire megszólalt a csengő. A francba is, órára kell mennem!
S ez így ment egész nap. Próbáltam menekülni előlük. Ez az első napon még sikerült is.
Ám teltek a napok, a hetek. Lassan eltelt másfél hónap, a zaklatásaik pedig egyre gyakoribbak voltak, az életem más-más területeire is kiterjedtek. Voltak alkalmak, hogy utánam jöttek a mosdóba, és míg egy vagy két srác lefogott lányok csókolgatták az arcomat, az ajkaimat ördögien nevetve. Ma is eljátszottak velem minden már napi rutinná vált zaklatást, mire eljött az ebédidő. Az iskola étkezőjében ültem egy vastag történelemkönyvet bújva. Muszáj voltam tanulni, hiszen a dolgozatok és a vizsgák a nyakamon voltak. Ebédemet lassan, kedvetlenül csipegettem, mikor pár srác jött oda. Próbáltak jópofizni velem, én pedig kapcsolatot létesíteni velük, rögtön ez után pedig többször is ráköptek az ételre, amit éppen ettem, majd fel is borították a tálcát. Teljesen sokkolva néztem a történteket. Nem voltam képes elhinni, hogy mindez megtörténik. Az egész ebédlő engem bámult. Ételfoltos ruhámra néztem, majd a srácokra, az asztalra, az egész helységre. Szívem vadul kalapált, fejem lüktetett, szinte egész testemben remegtem. Hirtelen kaptam fel az asztalról a könyvet, utat törve magamnak kezdtem el rohanni a kijárat felé. Szemeim égtek, éreztem, hogy nemsokára könnyek fognak utat törni maguknak belőlük. Kétségbeesetten rohantam ki az iskola kapuján, s csak akkor lassítottam le, mikor már messze jártam tőle. Arcomat törölgettem, hiszen közben valóban megeredtek könnyeim. A könyvemre néztem, majd körbe az utcán, ahol éppen sétáltam és a vastag papírhalmazt egy kukába dobtam, s újra futásnak eredtem. Tudtam hova akarok menni.
Az agyam teljesen sötét volt, lelki fájdalmaim helyett szinte már a fizikaiakat éreztem át. Miket beszélek? Éreztem őket. Az autópálya lesz számomra a legmegfelelőbb hely. És egészen közel is voltam hozzá. A kisebb, felüljáró hídra álltam, hol a biciklisek és gyalogosok közlekedtek. Nos, a kilátás még szép is lett volna innen, ha épp nem más miatt jöttem volna ide. Nem éreztem azt az élni akarást, amit kellett volna. Úgy éreztem, hogy nem tudom végigcsinálni. Bele fogok halni, ha csak még egyetlen napot is ki kell bírnom velük. Nem leszek képes tovább elviselni mindezt.
A testem akaratomon kívül mozdult. Könnyeim szakadatlanul folytak végig arcomon, ahogyan a korlátra álltam. Már csak egyetlen.. Csak egyetlen picike lépés, egy széllökés választott el attól, hogy az autók előtt, majd csak az ütődés után lelhessem meg a békét. Nagyokat sóhajtoztam, próbáltam rávenni magamat az ugrásra. Percekig tartott, mire elszántam magam, ám egy kiáltást hallottam, eztán pedig hiába előre mozdítottam a lábamat, valahogyan hátrafelé estem. Egyenesen valakire. Nem értettem, hogy mi történt.
„Ne csináld! Nem éri meg!” Nyöszörögte egy vékony hang alólam. Akkor realizáltam, hogy még mindig rajta voltam, akárki is volt az. Megilletődve kászálódtam fel és fordultam szembe vele. Teste apró volt, vonásai gyönyörűek. Arcbőre fehér, mégis gyönyörű és élettel teli, gyönyörű kék szemei aggodalmat sugároztak. Karamellbarna haja össze-vissza kócosan állt a fején. Amint leszálltam róla normálisabban ismételte meg mondatait, majd vörösödött el.
„Elnézést, a nevem Louis Tomlinson.” Mutatkozott be. Nos, hogy igazat mondjak, ismerős neve volt, de nem tudtam honnan. Szólásra nyitottam ajkaim, ám ő épp előttem tette ezt meg. „Te pedig Harry Styles vagy.” Motyogta rám pillantva. Ismer engem. Hatalmasakat pislogtam rá, majd egyetlen szó nélkül bólintottam.
„Nézd Harry, én.. Nagyon sajnálom.” Kezdte újra a mondandóját, ahogyan közelebb kucorodott hozzám és megfogta az egyik kezemet. Övéhez képest enyém hatalmas volt, két apró kezével fogta egyszerre az én bal kezemet. „Tudom, pontosan tudom, hogy min mész keresztül, én is átéltem ugyanezt pár éve.” Nevetett fel kínosan. „Tudom, most idiótának tartasz, mert nem is ismersz meg minden, de.. Éppen 3 végeztem abban az iskolában, ahol most tanulsz. Meglehet, hogy te nem ismersz meg engem, de én pontosan tudom, hogy te ki vagy.” Beszélt hozzám folyamatosan, angyali hangja kezdte kitisztítani a fejemben lévő zavaros gondolatokat. „Én.. Megpróbáltam ugyanezt régen, mint most te.. Megpróbáltam véget vetni az életemnek, de letettem róla.. Neked sem szabad megtenned! Annyi mindent megtehetsz még az életedben, és meg is kell tenned! Nem adhatod fel csak így!” Szorította meg a kezemet, egyenesen a szemeimbe nézett. Teljesen meglepett magabiztossága, valamint az, hogy mennyire segíteni akart rajtam annak ellenére, hogy én meg sem ismertem. Akarva akaratlanul mozdultam, s húztam el kezemet tartásából, majd öleltem át szorosan mindkét kezemmel. Testem újra remegni kezdett, szipogtam. Fogalmam sem volt, hogy miért éppen egy ilyen srácnak kezdem el kisírni magamat, mint Louis. Úgy tűnik, hogy segíteni tudott rajtam..? Tényleg ment volna neki?

**************************

Teltek a hónapok, én pedig minden napomat Louisval töltöttem. Remekül éreztem magam a társaságában, nem is figyeltem oda azokra az idiótákra, akik az iskolában próbálták tönkretenni napjaimat.

Azon az őszi napon teljesen igaza volt. Nem lett volna szabad azon a napon feladnom. Ő, csakis ő egyedül jelentette a kiutat a számomra ebből az átkozott sötétségből.
Ismeretlenekből váltunk legjobb barátokká, s eztán jelentkeztünk az X faktorba, ahol rengeteg új, s kedves embert ismertünk meg. Lettek barátaim, boldog és teljes életet élhetek oldalukon, a One Direction egyik énekeseként nap mint nap több 1000 rajongót boldoggá téve, valamint egyetlen kiemelt személyt ezen a világon: Őt. Louis William Tomlinsont, ki ellopta a szívemet.

Never give up, life’s so much more than the hard times you live.

Try and find happiness.

Be proud of yourself.