Gravity Hurts - Nouis Horanson

Sziasztok! Nos először is elnézést szeretnék kérni azért a hatalmas szünetért, amit itt tartottam, nem terveztem ekkorát, de valahogy nem jöttek az oneshot ötletek az agyamba, illetve mégis, csak valahogyan megírni nem sikeredett őket. Nos, ezt is egy kissé elsietettnek gondolom és túl rövidnek, de remélem nektek tetszeni fog.

Ez egy olyan téma amivel már nagyon rég óta szerettem volna foglalkozni, és most meg is tettem, még ha kissé idétlenül is.

Mindenesetre tényleg bocsánat a nagy szünetért, jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

És íme eljött ez a nap is. A Sztilian Petrov számára rendezett jótékonysági focimeccs napja. És természetesen ki lett volna ott egy ilyen rendezvényen, ha nem Louis Tomlinson, a One Direction foci imádó tagja? Na és nem is a bandáról beszéltünk volna, ha minimum a párja nem megy vele a meccsre, a szőke Niall Horan.

Gyorsan parkoltak le az autóval a legközelebbi szabad helyre, utoljára egymásra néztek, mielőtt a szőke felkapott egy táskát, a másik pedig szinte kitépte a slusszkulcsot az autóból az ajtókat nyitva. Azonnal hallották a rajongók sikoltásait, kiáltozásait, ők pedig csak felhúzták a kapucnijukat és próbáltak nem figyelni, inkább minél hamarabb bejutni. Ez viszonylag hamar meg is történt, találkoztak az edzővel, megkapták az instrukciókat a meccs előtt. A szöszi el is ment vele meghagyva kedvesének, hogy majd a pályán látják egymást. Azzal váltak külön egy utolsó csókot váltva, egyikőjük az öltözőbe ment, míg a másik az edzővel tartott a pálya széle felé, hogy bevárják a csapatot.

Úgy fél óra telhetett el, mire a két csapat felsétált a pályára üdvrivalgás és éljenzések közepette mindkét csapat részére. A zöld fehér, valamint a sárga csapat is az edzővel tárgyalt, mikor Louis utoljára párja elé állt, két kezét a derekára tette, homlokát az övének döntötte, az ír srác pedig átölelte.

“Légy óvatos, Lou. A másik csapat nem éppen a te súlycsoportod.” Suttogta a fülébe, de barátjából összesen egy nevetést tudott kicsikarni vele.

“Ugyan már Ni, semmi baj sem lesz, mi baj történhetne már? Túlreagálod, tudok focizni.” Kuncogta egy gyors puszit nyomva ajkaira, hiszen mennie kellett.

A mérkőzés azonnal el is kezdődött, a szurkolók egy másodpercig sem voltak restek kiabálni a saját csapatuknak, biztatni őket, de persze olyanok is akadtak, akik az ellenfél csapatát szidták. Niallnek sosem volt erőssége a foci, nem is igazán szerette, mindig csak Louis miatt járt el ilyesmikre. Természetesen most is csak rajta tartotta a szemét, a többiek nem igazán érdekelték.

Aztán természetesen, mint szinte minden baleset olyan hirtelen történt. Az ír fiú szemei már csak az ellenfél játékoson akadtak meg, ki egyenesen párja felé tartott, úgy tűnt, hogy túl nagy iramban. A szőke azonnal taplra állt, abban a másodpercben pedig, ahogyan barna hajú barátját a földön látta lefagyott. Kezdeti transzából a bíró sípja szakította ki, már éppen a pályára akart rohanni a fehérbe öltözött sportorvosokkal együtt, ám kezek állították meg ebben.
“Engedj el, a rohadt életbe! Louis!” Kiabálta, kézzel, lábbal próbálkozott kiszabadulni csapatának kezei közül. A padról felálló magas ember, az edző is pártfogoltjához sietett egy másik, gondolhatóan csere játékossal.

Semmit nem hallott, mindössze a tömeg morajlását, a susogásokat maga mellől, lefogóinak kiabálását, hogy nyugodjon le, ám annál százszor jobban látott mindent. A szerelme még mindig a füvön feküdt, két orvos, az edzője és csapattársai vették körül. A szőkének ekkor lett elege, s egyetlen hatalmas rántással szabadult meg a karoktól, kezdett el rohanni a pálya felé, mint akit puskából lőttek ki. Szinte egy olimpiai futót megszégyenítő sebességgel került oda, lökött el mindenkit a közeléből, vetette magát a térdeire addigra éppen felülő barátja mellé.

“Louis?! Te szent Isten Louis?! Jól vagy?! Nagyon fáj!? Ahj, hülye kérdés, persze, hogy! Basszameg!” Hadarta idegesen, hol az égkék szemeket nézte, hol pedig a sérült végtagot.

“Sssh, Niall! Nyugodj meg, rendben vagyok! Nem fogok belehalni!” Erőltetett magára egy nevetést a Doncasteri fiú, ugyan még a mosoly is nehezére esett. Arckifejezéséről csak úgy lerítt a fájdalom, mégis minden erejével azon volt, hogy elsőnek is barátját nyugtassa meg. A szőke természetesen hajszínét és a mai vicceket tekintve nem volt vak, sem ostoba. Tisztán látta, hogy mennyi fájdalommal járt az a sérülés párja számára, ám úgy akart tenni, mint aki hisz neki.

“Gyere, segítek felállni.” Szólalt meg halkan, miután kellő mennyiségű ‘jól vagyok’-ot hallgatott. A sérült srác eleinte bizonytalanul, mégis készségesen nyújtotta fel a kezét, hagyta a szőkeségnek, hogy szinte teljes testsúlyát leemelje rémesen sajgó lábáról. A bíró újra fütyült, a csapatok visszaálltak a helyükre, ezúttal a Louist helyettesítő cserével. Lassan, bicegve próbáltak igyekezni elhagyni a füvet, de nem igazán volt olyan egyszerű, mint tűnt. Szíve sóvárgott, hogy vissza akar menni, de természetesen a térdének fájdalma annál nagyobb volt. És hogy mi még? Az a szörnyű szédülés és mellé csapódó haskutymorgás. Egy idő után hatalmasakat kezdett nyelni, érezte, hogy nem feltétlenül fogja már ezt sokáig kibírni.

“Niall, nem érzem jól magam…” Nyöszörgött már a pálya széle felé közeledve, ugyan sokat nem lehetett belőle érteni.

“Tessé---” Kezdett bele az ír fiú a visszakérdezésbe, ám ebben a mindenféle ‘rákészítő öklendezés’ szerű dolgok kihagyásával gyomra tartalmát kiadó párja megszakította. Ijedtségében szemei hatalmasra kerekedtek, elsőnek fel sem fogta, hogy mégis mi történt körülötte, engedte térdre ereszkedni maga mellett a másikat.

“Orvos! Orvost! Jézusom valaki orvost!” Kezdett el kiabálni a kellő szünet után, míg leesett neki, hogy valójában hányt. Még azzal a lendülettel hajolt le, hogy térdhajlatai és háta alá nyúlva emelje fel karjaiba és rohanjon ki vele a pályáról egyenesen az orvosi szobába.

***************

Legalább egy fél óra eltelt, mire az ajtó kinyílt végre a folyosón toporzékoló ír fiú előtt és beléphetett rajta.

Louis addigra egyedül volt a szobában, a vizsgáló asztalon ült. Niall halkan becsukta az ajtót, mire a másik ráemelte a tekintetét. "Jól vagy?" Kérdezte végignézve barátja testét. A térde vastagon be volt kötözve, arca sápadt volt és előre görnyedt.

"Igen." Válaszolt halkan, szemeit lehunyta, mikor a szőke hűvös tenyerét elsőnek homlokára simította, hogy a haját kipiszkálja onnan, majd arcára simította, hogy megsimogassa azt.

"Mit mondott az orvos?"

"Minden rendben lesz, csak egy pár napig pihentetnem kell... Jó sok jéggel. Aztán hétfőn el kell mennem a gyógytornászhoz, hogy megnézze, biztosan nem lesz-e vele semmi baj a későbbiekben." Magyarázta, hogy megnyugtassa Niall hüvelykujjának ritmikus simogatását a jobb arcféltekén. Egyik kezét lassan a szőke szívére helyezte, óvatosan simogatta mellkasát, ahogyan suttogott. "És az előbbiről szólva... Semmi komoly, csak az eséstől felfordult kissé a gyomrom. Minden rendben."

"Awww, édesem..." Gügyögte Niall magához szorítva. "Menjünk?"

"Igen, kérlek." Válaszolta tudván, hogy az esése, valamint mégrosszabb; az, hogy hányt néhány órán belül meghódítja az internetet. Felnyögött a gondolatra, s engedte, hogy Niall lesegítse az asztalról.

"Mi az?" Kérdezte aggodalmasan, arra gondolt, hogy talán ezzel most rengeteg fájdalmat okozott neki.

"Csak azon gondolkoztam, hogy a sajtó... Meg az internet is ezekkel lesz tele, már ma." Karolta át a szöszi nyakát két kézzel, aki újra a karjaiba vette. Semmiképpen sem akarta, hogy álljon, vagy sétáljon fájó lábával. "És a rajongók is." Tette hozzá, ahogyan hallotta a szurkolókat kiabálni a pályáról.

"Szerintem a rajongók tele lesznek szimpátiával. Szegény Loumaci, hadd csókoljalak meg, majd én leszek a dadusod." Erőltette meg magát, hogy egy magasabb hangszínt csikarjon ki torkából, közben pedig felnevetett. Lassan az autóhoz értek, így ki kellett ügyeskednie az ajtó nyitását, mielőtt besegítette volna az anyósülésre párját, majd kihúzta neki a biztonsági övet, hogy becsatolhassa azt.

"Leszel az én dadusom?" Kérdezte Louis, édesen és gyorsan pislogva. Niall kuncogva megrázta a fejét, ahogyan kezei közé fogta a barna hajú arcát, hogy megcsókolhassa.

"Arra befizethetsz." Felelte, mielőtt újra magának tulajdonította a sérült fiú ajkait. "És az első dolog, amit csinálni fogunk, az a fogmosás." Nevetett, ezzel kiérdemelve egy ütést a hátsójára, mikor megfordult, hogy becsukja az ajtót maga mögött.