You were mine for a night ~ Muke Clemmings

Sziasztok! Tudom tudom, nagyon régen jelentkeztem utoljára, és most nem is One Direction történettel érkeztem, hanem egy 5 Seconds of Summer shippel, tulajdonképpen a kedvencemmel. Aki nem ismernék vagy ilyesmi, kérlek bízzatok meg bennem, csodálatos egy páros az én véleményen szerint >w<

Nagyon sokat dolgoztam ezen a történeten, személy szerint erre vagyok az egyik legbüszkébb az eddigi összes között. Most kivételesen nagyon nagyon nagyon szépen kérlek titeket, rémesen örülnék a visszajelzéseiteknek a történettel kapcsolatban. Köszönöm szépen drágák!

Puszi!

Raven Agrippa

A városba egy új, különleges kiállítás érkezett. Az emberek hónapok óta erre készültek, hiszen különleges volt. De miért is? Azt rebesgették, hogy a kiállítás középpontjában lévő hatalmas, fekete szőnyeg, és az abból szinte kiemelkedő formákat öltő, gyönyörűen festett sárkánykígyó beszippantotta az embereket. Minden városban csupán egyet. Mintha csupán éhes lenne. Mások ezért egy festményt okoltak. Semmi különleges nem volt abban a festményben. Egyszerű zöld háttérrel rendelkezett, kicsi sárga pöttyökkel, vagy kidolgozott rózsákkal rajta. Ezen kívül a kép előterében egy szőke fiú volt. Tincsei az ég felé meredeztek, világító kék szemei megigézték az embert, dús ajkai bal oldalán egy aprócska ajak karika ékeskedett, melyről az emberek azt gondolták a festő csak egy véletlen, fekete vonalat vont képére. Két kezét mellkasa előtt tartotta összefonva, melyeket egy rózsa tövisekkel vont szára tartott béklyóban. Ezt volt Guertena Weiss híres festménye, melyet ő Lukenak nevezett el. Sok történész állította, hogy Guertena korán elhalálozott fiát ábrázolta rajta, tökéletes vonásaival, ellenben ez az állítás megosztotta a világot. Hiszen, olyanok is voltak, akik azt állították, hogy a művész nem a nők irányába vonzódott, éppen ellenkezőleg, s ideálját, vagy szerelmét festette meg.

De ez éppen nem érdekelte hősünket. Michael Clifford, ki csak azért látogatott el a műremekekkel teli termek labirintusába, mert egyetemi művészet tanára megfenyítette, bukás lesz, ha nem ír valamiről egy három oldalas fogalmazást. Sokáig keresgélt ugyan ő az interneten a kiállítási tárgyak után, de sok semmirevaló óra után semmi esélye sem maradt. Muszáj volt elmennie.

Lila, vagy kék -igazából senki nem tudta eldönteni- színű haja kócosan meredt az ég felé a szélrózsa minden irányban, bal szemöldökét egy piercing fogta közre. Ajkai vörösek voltak, mint mindig, hiszen állandóan rágcsálta őket. Morogva sétált tehát a műtárgyak között, egyik sem érdekelte igazán, még azok sem, amikhez mondák, eltűnési történetek fűződtek. Az utolsó terembe ért, s még mindig nem talált semmit. Idegesen rágózott tehát alsó ajkán, s eldöntötte, hogy a következő amit meglát lesz a fogalmazás témája. Mégis, elkezdett a szoba vége felé sétálni, hisz valami igazán azt súgta, menjen. Meg is találta. Ez kell neki.

A szőke fiú festményére talált rá. El sem kellett olvasnia a leírását, a festmény címét, egyszerűen csak állt vele szemben és bámulta. Egyenesen azokba a kék szemekbe, melyek már túl valóságosnak tűntek egy festményhez képest. Hogyan volt lehetséges ilyet festeni? Ilyen elragadó szépséget, csodálatos vonásokat, a tövisek által alkotott béklyót, mintha csak egy személy lenne képkeretbe zárva. Észre sem vette, hogy azon kezdett gondolkozni, bár megérinthetné, bár igazi lenne, bár az övé lehetne. Várj, várj várj! Térjünk észhez. Nem izgulhat fel egy festményre, ez egy festmény, nem élő személy! ...Valamint, ilyen tökéletességet még keresve sem lehetne találni ebben a világban. Miért is erőlködne? A kép alatt elhelyezkedő apró táblára pillantott. Guertena Weiss - Luke Hemmings (1914 - Prága)

Zöld szemei ez után újra a fénykép gyönyörével rendelkező kép arcára tévedtek, amolyan búcsúzó pillantást vette tőle, de…

Hová lettek a fények?!

Ez rossz vicc, kapcsolják vi--- Oh, remek.

Megnyugvó sóhaj.

Hol vannak az emberek?!!!

Michael kikerekedett szemekkel fordult el a műtárgyra való pillantás nélkül. Hová lett minden ember?! Nem, ez nem vicces, miért akar mindenki bújócskázni? Tovább fordult, apró lépésekben, még szája is tátva maradt. Egészen addig, míg valaki meg nem érintette a vállát, ő egy nem éppen férfiasat sikoltva fordult meg, majd kezdett el hátrálni a gyönyörű ruhákba bújtatott fiú elől. Útjára nem éppen figyelve sikerült felborítania a kiállítás részét képező vázát. Pontosan 1687-ben készült vázát. De akkor nem tudott azzal törődni. Azoknak a ruháknak közük sem volt a XXI. század divatához, régimódiak voltak, de fényüket nem veszítették el. Bársony kabátot viselt, inge aranyosan csipkés volt, csuklóit aprócska pont alakú sebek díszítették. Azokat egy dolog tudta okozni, rózsatövisek.

A festményre pillantott, s egyetlen üres háttérrel találta szembe magát. Azonnal felismerte, hogy mi is történt itt.

Mire tekintetét visszaemelte volna a fiúra az már közel sem volt eredeti helyén, ellenben máshol. Egyenesen az arcába hajolt, mire a lilás hajú azonnal hátrébb lépett.

“Szia! Te ki vagy?!!” Hadarta a lehető leggyorsabban a szőke fiú. Jézus, szóval beszélni is tud. Hülye vagy?! Hogy ne tudna! Az emberek régen… Igen, régen is beszéltek!

“Várj, nem, nem…” Hárította a kérdést a másik. “Nekem lennének sokkal fontosabb kérdéseim. Egy, te ki vagy, kettő, ha te az a festmény vagy ott!” Mutatott rá a hiányos képre. “Akkor hogy kerültél ide és három, hol vannak az emberek?”

“Neked aztán sok kérdésed van…” Jegyezte meg nagyobbakat pislogva kék szemeivel, mielőtt ujjait feltartva kezdett el számolni. “A nevem Luke Hemmings és apa, ha így jobban ismered, Guertena Wess festménye vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy ez rémesen hülyén hangzik, egy teljesen ismeretlen fiú, akit még sosem láttál azt mondja, hogy egy festmény…” Mondatát elharapta, azzal pedig az ablak felé fordult. “Beesteledett. Minden hónapban esik meg, hogy az én festményemre olyan szögben esik a Hold fénye, hogy azok az átkozott rózsatövisek nem nyomják többé a csuklóm. És az emberekről szólva----”

Michael agya igazából már a mondandója felénél leállt. A mozdulatait vizslatta, aprócska hegekkel borított csuklóját, arcát. Hihetetlen, hogy olyan gyönyörű volt, ahogyan a festményen. Emberfeletti lény.

“Hahó furi hajú srác, itt vagy még?!” Legyezett Luke kezével a valamivel alacsonyabb fiú szemei előtt, ki gyorsan megrázta a fejét és megadóan sóhajtott. Tehát, a fele történetről… Vagy az egészről lemaradt.

“Szóval a festmény…” Suttogta maga elé, az üres rózsás háttérre pillantva. Így már olyan unalmas volt.

“Igen, igen, a festmény, de most már ideje lenne elárulnod, hogy téged hogy hívnak. Nem szeretnélek az este végéig fura hajú srácnak hívni.”

“Michael. Michael Clifford vagyok.” Válaszolt egyszerűen a már másodjára kíváncsiskodó szépségnek.

“Szóval Michael. Elég érdekes neved van. Mikey leszel.” Döntötte el máris magában, vagy inkább hangosan az ajak karikáját rágó, láthatóan ugyan fiatalabb fél. Szóval az a kis fekete folt mégsem véletlen volt Guertena részéről.

“Gondolom… Ki szeretnél jutni innen, igaz?” Tette fel következő kérdését láthatóan kevesebb lelkesedéssel látván, hogy a zöld szemek már a kijáratot pásztázták.

“Igazán furcsa nekem ez a kis elmondott világ. Az, hogy egy festmény életre kel szó szerint lehetetlen. Lefogadom, hogy ott helyben aludtam el, vagy ájultam el, vagy leütöttek és most az igazak álmát alszom, ezért is vagy itt te.” Adta elő saját képletét az egyetemista, melyet ugyan még ő sem gondolt komolyan. Azt mondta volna, hogy erőlködve sem találna egy ilyen szépséget, mint ő? Meg sem kellett próbálnia és megtalálta és ezt hihetetlennek, de rémisztően jó értelemben hihetetlennek tartotta. “És ha valójában egy életre kelt festmény vagy, és már nem az első alkalommal, akkor miért nem mentél már el?”

“Nem mehetek. Nem olvastad végig a kis kártyát igaz?” Nem éppen. “Az emberek azt híresztelik, hogy ember mindig rejtélyesen eltűnik a kiállításokon, majd előkerül és azt, hogy húsevő szörny vagyok és megeszem őket!” Mutatta fel kezeit, félig behajlítva feszítve ujjait, mintha csak támadásra készülne. “De valójában… Csak velem töltenek egy kis időt és az időm végén fel kellene tennem nekik egy kérdést… Amire eddig senki nem adta a megfelelő választ, hogy elhagyhassam ezt a helyet.”

“Mi lenne az a kérdés?” Ugyan feltette, de Michael teljesen biztos volt benne, hogy megválaszolni már nem tudná a kéken csillogó szemű fiú kérdését. Ellenben, ő válaszul csak felkuncogott, felemelte mutató ujját amolyan tanító jelleggel.

“Az este végén.” Jelentette ki, szemét végigfuttatta a nála kicsivel alacsonyabb fiú testén, míg a nyakán nem akadt meg a tekintete. “Jézus mária! Egy kígyó!” Sikoltott fel, kezdte el cibálni a nyakában függeszkedő zsinórokat. Igazság szerint a fülhallgatóját.

A lilás hajút sosem lepte még meg ennyire semmi. Hangosan nevetett fel és óvatosan fosztotta le a tárgyba csimpaszkodó kezeket.

“Dehogy, ez nem kígyó. Elnézem neked, mert elég régen festettek már.” Mondta rákacsintva. “Ezek fülhallgatók. Fogadom, hogy fogalmad sincs, hogy mit jelent. Várj csak, megmutatom neked!” Jelentette ki azzal előkapva a telefonját.

“Mi az a doboz?” Kíváncsiskodott Luke a képernyőt vizslatva, ám semmit sem tudott belőle kinézni.

“Telefonnak hívják.” Nevetett újra Michael beleillesztve abba a jack-bemenetet, majd egy megfelelő zenét keresett és egyik felét a ‘kígyónak’ a saját fülébe illesztette, a másikat pedig a szőke fiú kezébe adta megmutatva, hogyan is csinálja. Majd elindította a zenét. Halk volt és az ének lassú, mégis, a festménynek már nem igazán mondható festmény srác gyorsan hőkölt hátra a készülékre mutogatva.

“Abban! Abban a dobozban valaki be van zárva! Abban a dobozban maga a sátán szólal meg!” Kiabálta, Michael pedig azonnal kikapcsolta azt, eltette, kezeit a magasba emelte.

“Nem, semmi baj. Semmi féle sátán nincs itt vagy ilyesmi, semmi és senki nem bánt, ez csak egy telefon és képes zenét lejátszani. Gondolom, hogy abban az időben is… Volt zene, mikor Guertena megfestett.”

“Apa… Miután megfestette a füleimet mindig egy gyönyörű dallamot hallottam, miközben festett. Fogalmam sincs, hogy ő énekelt vagy valamit hallgatott, de gyönyörű volt.”

“Na látod! Ez is olyan, csak nincs benne bezárva senki sem, aki elénekelje azt.” Kuncogott fel közelebb lépkedve Lukehoz, ki ezúttal már nem hátrált meg. “És mit szoktál csinálni ezekkel az emberekkel, akik veled töltik az időt?”

“Nagyjából csak beszélgetünk. Semmi különlegeset. Hiszen, ha az időm lejár úgyis visszaérnek az emberek, egyszerűen minden…” Sóhajtott lemondóan, szemeit is lehunyta pár pillanatra.

“Akkor, beszélgessünk.” Dőlt neki a falnak a tulajdonképpeni vendég mosollyal az arcán. Valóban kíváncsi volt, és ezúttal nem csak az előadása miatt.

“Tényleg beszélgetni akarsz? Úgy értem ha nem ak---”

“Természetesen akarok! Eredetileg azért jöttem ide, hogy egy itt kiállított tárgyról esszét írjak a gyökér tanáromnak mert meg akar buktatni az év végén, de egyáltalán nem azért akarok veled beszélgetni, mert hát tudod nem minden nap ismerkedek meg egy festménnyel. És izgalmasnak tűnik a társaságod.”

“Örülök, hogy legalább annak tartod. Miről is kellene írnod olyan… Esszét? Talán tudok segíteni.” Válaszolta Luke büszkén kihúzva magát.

Az idő gyorsan szállt. Talán túlzottan gyorsan is. A műalkotás első osztályú kisegítő lehetőség volt az egyetemista számára, ki őszintén, immáron csodálva hallgatta a történeteket Guertenáról és az ő művészeti csodáiról. A feladattal gyorsan végeztek, így az idő nagy részét egymás megismerésére tudták fordítani. Luke mindenre csillogó szemekkel csodálkozott rá, melyet az ő kora után találtak fel, mégis, hihetetlenül befogadó volt mindennel kapcsolatban.

“Amúgy… Más is szokott életre kelni, nem csak te?” Tette fel hirtelen jött kérdését a lilás hajú fiú, mire a mellette ülő körbenézett a kiállítási tárgyakon és magyarázni kezdett. Ezzel csak egyetlen probléma volt, hogy Michael ismételten nem volt képes egy szavára sem figyelni. Egy gyönyörű nőről készült festményt bámult, mielőtt félbeszakította volna a másik mondatát.

“Tudod, hogy mi az a szerelem?”

“Tessék?”

“Tudod, hogy mi az a szerelem?” Ismételte meg a kérdést. “Vagy éreztél már ilyet valaha?”

“Nem igazán… Tudom, hogy ez a fogalom pontosan mit takar és ez által azt sem, hogy milyen lehet az érzés. Sajnálom.” Adta egyszerű válaszát fejét lehajtva, amolyan szégyenkezve.

“Nem, nem kell sajnálnod, csak kíváncsi voltam. Ez természetes lehet, hogy nem tudod.”
Aztán egy pár pillanatra csend támadt. Talán pár percig is eltartott, ám egyáltalán nem volt kínos, csupán egy elmélkedő csend, mielőtt Luke megtörte azt.

“Elmagyarázod nekem mi az? Hogy az emberek mit értenek szerelem alatt? Hogy hogyan nyilvánítják ki azt?”

A zöld szemű, kicsivel idősebb fiú elgondolkozott és a tarkóját vakarta. Hogyan tudná ezt elmagyarázni egy festménynek? Inkább vállat vont.

“Nagyjából csak lesmároljuk azt, aki tetszik és… Ha neki is bejövünk mi, akkor összejövünk… Ha meg nem akkor… Vagy beégetted magad vagy ilyesmi.”

“Mi az a smárolás?” Hangzott a kínos kérdés, melybe Michael kissé bele is pirult. Még egy remek kérdés amit nem tudna elmagyarázni. De valahogy máshogyan igen.

“Fordulj felém.” Válaszolta megfordulva, hogy szembe legyen az arisztokrata ruhákba öltöztetett fiúval, ki hasonlóan cselekedett. A másodperc törtrésze alatt történt minden. A szőke szemei tányér méretűre növekedtek, mikor ajkakat érzett meg a sajátján, elsőnek csak összepréselődni, majd mozogni rajta. Sokkolta a hirtelen jött gesztus, mégsem hajolt el. Mégsem tett semmi olyat, ami nem tetszését nyilvánította volna ki. Éppen ellenkezőleg. Két kezét a másik vállára tette, közelebb hajolt hozzá és viszonozta azt. Hihetetlen érzésnek tartotta. Mintha a szíve sokkal gyorsabban vert volna, furcsa érzést érzett a hasában, ám ez rémesen jó érzés volt.

Egészen addig csókolóztak, míg levegőjük volt. Éppen ez volt Luke első, s szerinte a világ legjobb csókja. Hiszen, hogyan is máshogy tapasztalhatta volna meg a mennyországot, ha nem így. Ajakit rágta, miközben teste megremegett és szíve dobogása egyre csak erősödött, kezét mellkasára kellett szorítani.

Két féle érzelem tengett benne egyszerre. Sírni tudott volna. Ordítani tudott volna. Boldogságában nevetni lett volna képes. Michael aggódó tekintetét emelte rá. Fogalma sem volt, hogy miért görnyed össze, miért tartja kezét szívén, s miért ilyen furcsa az arca.

“Minden rendben van Luke? Fáj valamid?”

Az egykori festmény hevesen kezdte el rázni a fejét, mielőtt könnyekkel teli, tengerkék szemeivel nézett fel egyenesen a másik szemeibe szinte összegömbölyödött állapotából.

“Dobog a szívem! Itt! Itt!” Fogta meg az egyetemista kezét, s szorította rá azt a mellkasára, olyannyira, hogy valóban érezni volt képes az ütemes dobogást.

“Apa! Apa azt mondta, hogy ha valaki annyira fog szeretni egyszer, mint ő szeretett, akkor dobogni fog és nem kell visszamennem a képkeretbe!” Kiabálta remegő kezekkel, mielőtt magához szorította volna a másik fiút.

A lilás hajú elsőnek köpni-nyelni nem tudott, mielőtt leestek volna neki Luke szavai. Ajkaira óriási mosoly kúszott, mielőtt egy újabb, gyors, apró csókot nyomott az ajkaira.

“Szeretlek.”

“Szeret...lek…?” Mondta ki bizonytalanul a bársony kabátos fiú, de ez bőven elég volt. Egyenlőre bőven elég.

“Akkor… Gondolom, ha a XX. századból jöttél nem igazán van hol élned most. Úgyhogy… Költözz hozzám!” Hozta fel remek ötletét boldogan Michael. “Majd én megtanítalak mindenre, hogy mi hogy működik, arra, amit nem tudsz! Mindenre!”

“Boldoggá tennél vele.” Hangzott el az egyszerű válasz, hatalmas és gödröcskés mosollyal Luke arcán. Dús ajkait rágcsálta, fogaival az ajak karikájával játszott.

“Akkor… Hoztam egy pulcsit, ha hideg lett volna, vedd fel ezt, mert ilyen ruhákban nem hiszem, hogy jó leszel kint.” Adta a kezébe a bordó ruhadarabot, majd az értetlen tekintetek után lesegítette róla kabátját, s fel a pulóverét.

Olyan volt, mint egy átírt Hamupipőke történet, két herceggel. A fogságából kiszabadult festmény, s egyetemista hercege, kik boldogan éltek, míg meg nem haltak.