You're Important ~ Larry Stylinson

Sziasztok! :) Nos Valentin nap van, ki ünnepli, ki nem. De azért, még annak is, aki esetleg az utóbbi kategória lenne, s nem ünnepli meg annak is aki igen... Ezzel az oneshottal szeretnék boldog Valentin napot kívánni. Remélem tetszeni fog :)

Raven Agrippa

Törődj úgy vele, hogy érezze, fontos.

Mondd el neki az érzéseidet, hogy tudja, nincs egyedül.

Tedd meg azt vele, amit mással nem, hiszen különleges.

Becézgesd, hogy jól érezze magát a bőrében.

Szeresd úgy, hogy azt gondolja: Megéri talpra állnia.

Louis Tomlinson, két húga és szülei pontosan egy hónapja szenvedtek tragikus autóbalesetet. Ketten a helyszínen életüket veszítették, az egyik túlélő a mentőben, a másik a kórházban. Ellenben a harmadik mindössze kómába esett. Az orvosok kezdtek lemondani róla. Nincs családja, ellenben megérdemli az életet, nem igaz? De hiszen egy teljes hónapja kómában van. Ha nem tér magához egy héten belül lekapcsoljuk a gépekről. - Adta ki a parancsos a főorvos. A nővérek imádkoztak, a terapeuták reménykedtek, hogy ez nem fog megtörténni, s a fiatal fiú minél hamarabb felébred hosszú, Csipkerózsika történetére hasonlító álmából.

Újabb három nap telt el, már kezdtek lemondani róla. Minden nap jártak hozzá, ellenőrizték az életfunkcióit, főorvosa viszont csak a fejét csóválta. Nem, nem, ez már reménytelen. Fáradt sóhajtások, kérlelő szavak, de semmi sem akarta meghatni az idős, ősz, s kopaszodó férfit. Szépen a harmadik nap is eltelt, késő éjszaka volt. A nővérek fáradtan ücsörögtek a nővérszobán, lomhán lapozgattak egy-egy női magazint, amikor éppen nem kellett egy beteghez kimenniük valamilyen okból kifolyólag.

Az egyik gép jelezni kezdett. Szinte nem is hittek a szemüknek, három fiatal nő szeme pattant ki egyszerre és rohantak ki pihenőhelyükről, hogy megnézhessék a beteget. Valaki bizony ébredezett. De nem is csupán valaki, hanem Louis Tomlinson. Az ápolónők sürgölődtek, egyikőjük a doktorúrért rohant, másik kettejük a gépeket állítgatta, minden erejével próbálkozott megtartani az állapotát, hogy ne essen vissza a kómába, esetleg ne most haljon meg.

Dr. Styles hamar meg is érkezett, kézben tartva a helyzetet stabil állapotba hozta a kómából ébredező fiút. Az óra már hajnal négyet ütött, mire elsőnek kinyitotta a szemeit, bár meseszép kék látószerveit a hirtelen fény rémesen zavarta. Amennyire képes volt rá figyelte, ahogyan a doktorok sürgölődnek körülötte, mielőtt újra álomba merült.

Másnap délelőtt 11-et írt London városa, mikor is ezúttali ébredése alkalmával csak egy személlyel találta szembe magát, ki történetesen egy kékes-lilás hajú, s barna szemű, fiatal ápolónő volt, aki közölte vele, hogy hol is van, s miért majd azt, hogy hívja az orvosát.

“Des Styles vagyok, örvendek a találkozásnak.” Mutatkozott be a fiú számára, ki egyenlőre csak bámulta az idősödő férfit. “Nos, Mr. Tomlinson, talán tudja már, talán nem, de ön az egyetlen túlélője a január 3.-án történt tragikus autóbalesetnek. Kicsivel több, mint egy hónapig feküdt ebben a kórházban kóma állapotában. A diagnosztikákat tekitnve---”

Louis agyáig mindössze ennyi jutott el. Baleset. Egyetlen túlélő. A szülei meghaltak. A testvérei is. Az agya elsötétült, az orvos szavait már meg sem hallotta, csak bámult maga elé. Őt miért kellett megmenteni? Miért nem halt a családjával?

“Mr. Tomlinson?” Hallotta újra a hangját, mire kissé feleszmélt, kérdően nézett az orvosra, aki megköszörülte torkát.

“Tehát, a diagnosztikái alapján az ön állapota javult, ám van egy sajnálatos hír, amit közölnöm kell önnel.”

“Hallgatom.” Szólalt meg elsőnek annyi idő után, hangja halk volt, s rekedt, szinte nem ismert magára, felköhintett.

“Újra meg kell majd tanulnia járni. A fiam hamarosan itt lesz, az ő gondviselésére fogom bízni, egy terapeuta. Ő segíteni fog önnek újra megtanulni járni, valamint---”

“Kérem. Ne magázzon. Idegesít.” Szólt közbe, mire a férfi megadó sóhajt hallatott és folytatta.

“Szóval, ő megtanít téged újra járni és tőle fog instrukciókat kapni, gyógyszereket az elkövetkezendőben. Igazán remélem, hogy jól kijönnek majd egymással.”

“Én is…” Motyogta maga elé a fiú, gyenge kezeivel a takarót gyűrögette.

“Szüksége van még valamire?”

“Szeretnék inni.” Hangzott az egyszerű válasz feltekitnve a mély barna szemekbe.

A doktor közelebb lépett az ágyhoz, óvatosan nyúlt fiatal betege háta alá, hogy megitathassa az éjjeli szekrényen lévő pohár vízzel.

“Nos, ahogyan említettem a fiam pár percen belül itt lesz, nekem viszont meg kell néznem egy másik beteget. Sok sikert Mr…” Hagyott ki a doktor egy fél pillanatot, mielőtt elmosolyodott. “Louis.”

A percek lassan teltek, mintha években kellett volna számolni őket. Louis agya kattogott. Miért? Miért kellett ennek megtörténnie? Miért hajtott beléjük az a részeg sofőr ezzel az egész családját ellopva tőle? Mi lesz most? Nincsen pénze. Nem tud önálló lakásba költözni, mégis honnan szerezne rá pénzt? --

Gondolatai közül cipő csattogása ébresztette fel, majd ajtón való halk kopogtatás. A hangokat követően az kinyílt, s egy magas, karcsú, mégis izmosnak kinéző fiú lépett be. Haja gyönyörűen keretezte arcát, göndör fürtjei remekül mutattak csillogó zöld szempárjával és hosszú szempilláival. Louis többször is végig nézett rajta, mielőtt csupán arcát kezdte el tanulmányozni.

De ezzel egyáltalán nem volt egyedül. A pillantásokat ő is ugyanúgy megkapta az előtte álló doktortól, mire végre az utóbb említett meg is szólalt.

“Sz...ia? Akkor… Engedd meg, hogy bemutatkozzam.” Köszörülte meg ezen mondat után torkát. “Harry Styles vagyok, apámmal és a nővéremmel már találkoztál, ahogyan tudom… Én leszek a terapeutád, aki majd segít újra megtanulnod járni. Ehm… Rendben, hagyjuk a formaiságot, nem szeretem.” Lépkedett az ágy mellé halkan és leguggolt, hogy szinte egy szintben legyenek. “Hogy érzed magadat? Vannak fájdalmaid...Louis?”

A kék szemű fiú egy darabig megbabonázva figyelte a mellette, ágyán támaszkodó személyt, mielőtt bólintott.

“Azt hiszem, hogy akkor ebben a kórházban már mindenki tudja a nevemet, nem igaz? Senkinek sem igazán kell bemutatkoznom. Mégis… Louis Tomlinson vagyok és akkor több, mint valószínűleg én vagyok az a ‘szerencsés’ beteg, aki ezt elnyerte.” Mondta lemondóan a másik íriszeibe tekintve. “Jól érzem magamat. A fájdalom csillapítók gondolom jól hatnak. Vagy tudom is én, hogy mik…” Sóhajtozott újra a fejét csóválva. A göndör megértően hümmögött és egy pillanatra elgondolkozott.

“Szóval, mit szólnál, ha úgy négy vagy öt nap múlva kezdenénk neki? Nem szeretnélek azonnal az ébredésed után ezzel terhelni, így hagyok egy kis id---”

“Remek lesz. Köszönöm.” Vágott szavába, ugyan nem direkt, így bele is pirult és elfordította fejét. “Elnézést.”

A smaragd szemű felkuncogott. “Semmi baj, megesik. Viszont elnézésedet kérem, most itt kell, hogy hagyjalak, de holnap visszajövök és… Itt leszek. Igen. Aztán ha úgy érzed, majd egy nap elkezdjük.” Mosolygott utoljára a fekvő fiúra, mielőtt felállt, s valóban kilépkedett az apró szobából.

És valóban úgy történt, ahogyan megígérte. Másnap is meglátogatta, és az után és az után. És nem csupán a munkája miatt. Teljesen másképp viselkedett vele, mint az orvosok, törődést mutatott, minden érdekelte vele kapcsolatban, órákig tudtak beszélgetni, mikor éppen Harrynek nem volt dolga.

“És mit kell majd csinálnom?” Kérdezte a második napon kíváncsian Louis. Egyre jobban érdekelte, ki sem tudta várni azt a négy vagy öt napot, amit fiatal terapeutája ígért neki.

“Hm? Az első egy vagy kettő hétben csak masszíroznom kell a lábad. Ne értsd félre, valahogyan vissza kell hozni beléjük az életet, hogy megpróbálhass egyáltalán felállni, nemhogy járni. Ez egy hosszú művelet lesz Louis, de ez nem csak rólam szól, meg arról, hogy jól végzem-e a munkámat, ez arról is, hogy te akard ezt az egészet. Hiszen, ha nem akarod, akkor nem fog sikerülni. Hidd el, tapasztalat.” Mosolygott rá bizatóan, a másik pedig mindössze elgondolkozott.

“És mi van, ha én még ma el akarom kezdeni?” Kérdezte teljes komolysággal szemeiben. “Egészen biztos vagy benne?”

“Nekem egy masszázsért nincsen szükségem négy nap pihenőre, nem tudom eddig milyen emberekkel dolgoztál.” Kuncogott fel halkan, mivel a göndört is mosolyra késztette.

“Nem is tudom…” Válaszolta halkan, szép, gödröcskés mosolyával.

Minden remekül ment. Továbbra is minden nap beszélgettek, egyre több és több dolgot tudtak meg egymásról, miközben a göndör Louis lábát kezelte. Orvos és páciens kapcsolatból ismerősökké léptek elő, jó ismerősökké, barátokká, majd pedig két hét múlva már legjobb barátokként tudtak egymásra tekinteni. Amikor is eljött az első nap, hogy talpra kellett állnia. Izgatott volt és félt egyszerre. Teljes mértékben bízott Harryben, s ez teljes egészében látszott is rajta. Először csak felült, az ágy szélére. Szemeiben kétségekkel és kis mértékű félelemmel nézett fel barátjára, ki mindössze egy mosolyt küldött felé, kezét megfogva, hátánál rásegítve állította a lábára. A végtagok remegtek, ő maga pedig rémesen imbolygott, még neki is esett a göndörnek, ki viszont teljesen biztosan tartotta.

“Mondtam, hogy sikerülni fog.” Suttogta a magasabb fiú, egy elismerő mosolyt kiváltva ezzel Louisból, ki pedig gerincét kiegyenesítve próbált állni a lábán. Egy idő után Harry mégis újra segített neki leülni, csupán egy fél-egy órás szünet tartása érdekében. miután azt tervezte, hogy az első lépéseket is megteszik.

És valóban így is lett. Első lépések, s azok olyan boldogságot igéztek elő, akár egy kisbaba esetében. Talán csak nagyobbakat. Az alacsonyabb fiú arcáról levakarhatatlan volt a mosoly, szemei csillogtak.

Természetesen még nem felejtette el teljes családja elvesztését, de akárhányszor itt volt vele legjobb barátja, nem tudott erre koncentrálni. Felállt. Megtette az első lépéseit. Felállt. Újra megtanul járni. Megcsinálja! Ha valaki azt mondta volna neki fapofával, hogy megtanítja járni, semmi nem érdekelte volna vele kapcsolatban, csak a munka, biztos, hogy nem sikerült volna. Nem engedett volna, nem akarta volna megtenni. De ez más volt. Harry minden egyes csepp életerejét vissza tudta hozni a fiúnak, s ezt ő csodának tartotta. Minden egyes nappal egyre többet sétáltak, minden egyre jobban ment, Louis már saját magától is fel tudott állni, bár a járás még csak arra a bizonyos valakire támaszkodva ment.

Már öt és fél hónap telt el. Majdnem teljes fél év, a nyár már átvette a tavasz helyét, nyugodtan mászkálhattak kint is, az udvaron, amennyiszer kijutottak oda.

Most sem volt ez másképpen. Egy padon ültek a fák alatt, a gyönyörű virágokat nézték, melyek a fákon ékeskedtek arra várva, hogy majd ízletes termés lesz belőlük.

“Hová fogsz menni, miután kikerülsz innen?” Tette fel Harry a kérdést, ami már régóta érdekelte. Az időebb fiú arcáról még a mosoly is lefagyott, gondolkozóba kezdett, mielőtt elsuttogta válaszát.

“Fogalmam sincs.” Hangzott a teljesen őszinte kijelentés, mire már a fiatalabb, mégis magasabb srác is gondolkozóra fogta a figurát.

A napok ismételten teltek, ők pedig minden egyes nap ugyanezen a kérdésen törték a fejüket, még ha nem is mondták egymásnak. Újabb másfél hónap telt el, Louis már hat és fél hónapja, hogy elsőnek felállt. Eljöttek a pillanatok, hogy tudott járni, még nem futni, de valamivel már gyorsabban is, mint a kezdeti totyogása. A szemei hamarabb pattantak ki, mint eddig bármikor, meg akarta lepni Harryt valami ilyesmivel. Arcára mosoly kúszott, gyorsan kelt fel az ágyáról és halkan, lassan és még óvatosan topogott el az ajtóig, hogy kinyithassa azt és kilépkedjen rajta. Ahogy a folyosón sétált végig természetesen meglátta annak alakját, akit ő keresett. Mosolya szélesebbre húzódott, valamivel gyorsabb tempóra kapcsolt, hogy még meglepje a bőszen papírjait bújó fiút.

Terve tökéletesen sikerült. Hátulról pattanhatott neki egy öleléssel, s túrhatott bele a göndör fürtökbe, majd kezeit előre tolva befogta két szemét.

“Ki vagyok?” Kérdezte aranyosan elváltoztatott hangon, mire Harry ajkaira is felcsúszott az a mosoly és azonnal hátra fordult egy Lou kiáltás kíséretében.

“Ki kísért el idáig?” Kérdezte boldogan átölelve az alacsonyabbat.

“Sen-ki.” Suttogta tagolva, csillogó szemekkel felnézve rá. “Teljesen egyedül.”

“Istenem!” Kiáltott fel a göndör, nem tudott uralkodni tovább érzésein. Hirtelen tapadt az idősebb fiú ajkaira, ezzel teljesen meglepve őt, mégis viszonozta, ezzel pedig a másiknak meglepetést okozva.

“Jézusom Louis, sajnálom…” Kezdett szabadkozni, de nem tarthatott sokáig, hisz egy ujj máris a szájára tapadt.

“Nem. Ne merj bocsánatot kérni amiatt, amit megtettél helyettem.”

A smaragdzöld szempár tulajdonosának biztosan szüksége volt minimum fél percre, hogy leesen neki, mit is mondott a kis ‘páciense’ mielőtt újra csókba vonta volna.

“Szeretlek, Louis.” Suttogta elhajolva tőle.

“Én is szeretlek.” Hangzott a halk válasz, mielőtt a világ legszorosabb ölelésébe húzták egymást.



És így történt, hogy egy egyszerű orvos és páciens kapcsolatból szerelem alakult ki, s attól a pillanattól kezdve, hogy Louis Tomlinsont kiengedték a kórház falai közül új otthonra talált. Harry Styles házában.