They Made Us Love - Zouis Malikson

Sziasztok sziasztok! :) Újra itt vagyok egy új oneshottal. Nos igazság szerint megszenvedtem vele, így pár nap alatt. Az alapötletet sajnálatos módon egy kis baleset adta, mikor az én fehér németjuhászomat megtámadta az utcán egy hagyományos fajta és megsérült a drágám. Node most legalább egy egészen szívemnek kedves oneshot jutott eszembe az édesem példájára, remélem, hogy nektek tetszeni fog!

Puszi drágáim, jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

Immáron három éve, hogy egyedül éltem az életemet. Egészen pontosan tizennyolc éves koromban hagytam ott a családomat, hogy egyetemre mehessek. Őszintén meg kell mondanom: Nagyon hiányoznak. Már csak egy évem van hátra a jogász karon, mielőtt újra döntenem kell. Londonban maradok, vagy visszamegyek Doncasterbe? Semmi értelmét sem láttam annak, hogy ebben a városban maradjak, mégis, anya szerint maradnom kellene. Nem akarná, hogy hazamenjek? De igen. Tudom, hogy mennyire szeretné, hogy otthon legyek, a testvéreim is szeretnék. Hiányzott a hangjuk, a kacagásuk, mindannyiuk porcelán bőre… A társaságuk. Nem volt elég, hogy minden nap láthattam őket Skypeon.

...Várjunk, azt mondtam volna, hogy egyedül élek? Nem, ez hülyeség, elnézést kérek érte. Egy csodálatos lakótárssal élek együtt. Kicsit ugyan nagy termetű, zajos és szeret összetörni dolgokat, de ő az egyetlen reménységem ebben a városban. Ő pedig Snow, a kutyám.

Csak egyetlen baklövés kellett, csak egyetlen perc, hogy amíg bepakoljak a kocsiból nyitva hagyjam az ajtót, ő pedig már nem volt ott, mikor visszatértem. Gondolkozni már nem maradt időm, mielőtt az utolsó zacskót is elejtettem volna, villámgyorsan zártam volna be az ajtót és az autót, mielőtt rohanni kezdtem az utcákon. Egyáltalán merre ment?! Merre keressem?! Kétségbeesetten rohantam, a tüdőmet szinte kiköptem lihegés közben, hiába a fociban való gyakorlatom, nem megy ez így.

Az emberek mind furcsán néztek rám. Egy fiú, aki idióta módjára futkos a városban, többször is elesik és csak egy nevet ordít végig az utcákon: “Snow!”

Végigjártam minden létező helyet. A parkokat, a lehetséges utcákat, de sehol nem találtam. Sötétedett. Sötétség borította a várost, de… Egy fehér kutyáról beszélünk! Egy fehér kutyát talán megtalálok az után is, hogy feketeség lep el mindent!

Tévedtem. Lomhán, karikás szemekkel, hullafáradtan baktattam hazafelé az utcákon. Az emberek igyekeztek hazafelé családjukhoz, de olyanok is voltak, akik épp ilyenkor sétáltatták a kutyájukat, mégis, London utcái az autóktól, a buszoktól volt hangos. Holnap vasárnap. Talán még megkereshetem, bár az is lehet, hogy jobb lenne beletörődnöm, hogy elveszítettem. Szemeimből lassan a sós cseppek kezdtek el potyogni. Hogy lehetek ennyire béna? Elveszítettem az egyetlen társamat ezen a rémes helyen, elveszítettem, ami fontos volt nekem. Azt hiszem, hogy tényleg ideje lesz visszamennem Doncasterbe, amint befejeztem az évet.

Természetesen még az eső is esni kezdett. Néhányan azt mondják, hogy az eső egyfajta bánat jelképe. Még igazuk is van. Ahogyan áztam, teljesen bőrig; végigfutott az agyamon a gondolat, hogy mégis mennyire leszek én holnapra beteg? Már nem érdekelt. Hiszen Snow már nem lesz ott, hogy azzal ébresszen hogy rám fekszik, átgyalogol rajtam, vagy csak úgy végignyalja az arcomat.

Mikor a házba beestem természetesen minden létező felületet összevizeztem. Bánatosan caflattam el a fürdőszobáig, ahol letusoltam, majd egy törölközőt a derekamra és a hajamra véve hagytam el a fürdőt. Snow ágyára pillantottam, a tálkáira, szívem pedig újra összeszorult. Hihetetlen volt, hogy nem jár körbe minden egyes kis lépésemnél, hiszen már éhes, vagy csak egy kis simogatásra vágyik. Olyan volt, mintha a legféltettebb családtagomat veszítettem volna el. És soha nem kaphatom vissza.

Vacsora nélkül tértem tehát át a hálószobámba, kikaptam egy pólót és egy boxert, de már ösztönösen fordultam meg, hiszen Snownak kedvelt játéka volt, hogy kikapkodta azokat a kezemből. Hát persze, nincs itthon. És ha holnap nem találom meg soha többé nem is lesz. Ugyan, az emberek ha megtalálnak egy fajtisztának kinéző, hófehér kutyát nem a gazdájának fogják visszatulajdonítani. Sajnos ez a társadalom már túl sóher volt hozzá, az egyetemen megtanultam. És mi van, ha egy közönséges tenyészkutya lesz belőle? Ha bántani fogják?

Bele se mertem gondolni, megráztam a fejemet, a ruháimba öltözve bújtam az ágyba, ezúttal az esti Skypeolást is kihagyva a családommal. Nem lettem volna képes rá.

Ahogyan a kutyára gondoltam, arra, ami lehetségesen történhetett vele a tőrrel átdöfött szívemre mintha csak citromlét facsartak volna. Fájdalom öntötte el a mellkasomat, elképzelhetetlen fájdalom, mielőtt még álomba ringattak volna a rémes érzések.

*************Másnap reggel************

Csengetést hallottam, folyamatos csengetést. Nem, erre most nekem nincs erőm, hagyjatok. De a csengő csak még tovább szólt, nekem ezzel egy szemhunyásnyi hadd aludjak továbbot sem hagyva. Sóhajtva kaptam magamra egy melegítőt, kifelé indulva a szobából még egy utolsó pillantást vetettem a hajamra. Nem is olyan rossz.

“Jövök már, elég lesz!” Kiáltottam ki az ajtó felé véve az irányt, a kulcsaimat kerestem, melyeket végül a pulton eldobva találtam meg. Még egy utolsó sóhajtás préselődött ki ajkaim közt, mielőtt a zárba dugtam az eszközt, elfordítottam azt és kinyitottam.

Nos, abban a pillanatban, ahogy tárult az ajtó egy erő a jobb lábamnál szinte fellökött, majd egy másik a balnál szintén meg akarta gátolni egyensúlyom megtartását. De valaki más is állt még előttem, nem tudtam foglalkozni azokkal, amik elsuhantak mellettem.

“Satan, gyere vissza!” Kiáltott nagyokat pislogva, kétségbeesetten egy fekete hajú, gyönyörű, barna bőrű és szemű srác. Nagyokat pislogtam rá, mielőtt egy makacs ‘őőő’ végül elhagyta ajkaimat, hiába akartam meggátolni.

“Elnézést, kérek, én... “ Kezdett a mondandójába, majd mögém mutatott. “Ő a tied?” Kérdezte, mire azonnal hátrafordultam, a helyes kis fehér kutyámmal találtam szembe magamat egy másik, körülbelül ugyanakkora, fekete társaságában.

“Oh, te szentséges ég!” Kaptam a kezeimet a szám elé, hátam meggörnyedt, szemeimet lehunytam.

“Krisztusom, sajnálom, mégsem a tied? Én… Elnézést Satan miatt, ő---”

“Nem! Félreérted! Az enyém, igen. Tegnap szökött el, amikor elfelejtettem becsukni az ajtót, mikor az autóból pakoltam be. Istenem, azt hittem, hogy örökre elveszett! Köszönöm szépen!” Kezdtek el folyni belőlem a szavak, mit a másik srác csak elégedett mosollyal nyugtázott és bólintott. “Gyere be, kérlek! Hadd… Ah, nem is tudom… Reggeliztél már? Készítek valamit! Vagy esetleg egy kávét, valami gyümölcslét?” Hebegtem, a boldogságtól még beszélni sem tudtam. Visszakaptam az én kicsikémet!

“Oh, igazán nem szeretnék zavarni, én csak…”

“Nem, ne is törődj vele! Visszahoztad Snow-t, ennyi minimum kijár! Ne kéresd magad öööhmmm…”

“Zayn. Zayn Malik.” Kuncogott kezet nyújtva.

“Louis Tomlinson, de… Gondolom tudo--- Várjunk, honnan tudtad a címemet?” Álltam arrébb kérdés közben az ajtóból, hogy beengedjem, majd becsuktam utána az ajtót.

“Igazság szerint rajta volt a bilétán a neved és a címed, valóban.” Kuncogott, ezzel egy lágy pirulást kiváltva belőlem. Valóban, hogy lehettem ilyen idióta?!

***************************

Zaynnel rengeteget beszélgettünk. És meglepő módon remekül éreztem magamat. A kicsi lakásban ugyan, de a két hatalmas kutya mégis remekül elszórakoztatta magát, ahogyan a gazdáik. Egyre gyakrabban találkoztunk, hol nálam, hol náluk. Már az első napon kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanarra az egyetemre is járunk, csupán míg én a jogász szakon koptattam, a tanárok agyát, ő a művészeti ágon kápráztatta el a tanárokat remekműveivel. A lakásán rengeteg festménye, szénnel készített gyönyörű műve van kiállítva, gyakran akkor is éppen készített valamit, míg náluk voltam és beszélgettünk, hisz’ gyakran elfelejtette a beadandóit, utolsó napon jutottak eszébe. Persze a közös időtöltésünkbe az is beleszámított, hogy nem csupán én voltam ott festményei készítésénél, gyakran segített a jogászaton, mely’ őszintén elsőnek meglepett, végül pedig bevallotta, hogy édesapja is hasonló munkát végez.

Aztán egyik nap, mikor nálunk volt valami történt. S ez a valami megváltoztatott mindent. Zayn telefonja csörgött, feltételezésem szerint pedig egy lánnyal beszélt, akit Doniya-nak hívtak. Bennem pedig csupán egyetlen dolog tört össze mindent. “Szeretlek.”

Hát persze, Louis William Tomlinson! Hogyan is gondolhattad, hogy egy ilyen srác, mint ő… A fene egye meg!

“Sajnálom, de mennem kell… Majd még találkozunk... “ Mondta szomorúan, mielőtt felállt a kanapéról.

“Semmi baj. Kikísérlek.” Mentem utána az ajtóhoz, hogy miután elköszöntük egymástól bezárhassam azt utána és leroskadhassak mellé. Egy ideig csak ültem ott és gondolkoztam. Fogalmam sincs, hogy hogy lehettem ilyen idióta, hogy azt gondoltam… Csak egy kevés érzelmet is táplál irántam. Nem, egy idióta voltam és beleéltem magamat a helyzetbe.

Hamarosan viszont Snow vágtázott ki a szobából és kezdte el nyalogatni az arcom, szorosan hozzám bújt. Mindig is imádtam, hogy tudta, mikor vagyok szomorú, van szükségem rá. Szorosan átöleltem a hófehér kutyus nyakát, puszit nyomtam a fejére. Legalább ő mindig itt lesz nekem.

Az elkövetkezendő hetekben egyetlen hívásra vagy SMS-re sem válaszoltam, rendszerint kerültem a művészeti kart, de legfőképpen őt.

Aztán egy idő múlva nem kaptam hívásokat, nem kaptam üzeneteket. Végre feladta. Nagy sóhajok közepette végeztem otthon a dolgomat a konyhában, éppen forrócsokit készítettem, mikor csengettek. Azt gondoltam, hogy a postás, vagy valami hasonló, aki hozta a játékokat, amit Snownak rendeltem az internetről. Kikaptam a mikróból a bögrét, a csokoládé port kavargatva benne indultam el az ajtó felé, ahol a fehér kutya már javában toporzékolt.

“Menj arrébb egy kicsit.” Szóltam rá halkan, mielőtt fél kézzel kiügyeskedtem nyitni az ajtót, a látvány pedig mindennél jobban meglepett. Igazság szerint annyira, hogy a bögre is kiesett a kezemből, hatalmas csattanással tört szét a földön, italom pedig mindenfelé kiömlött. Még csak le sem néztem rá, nem vetettem ügyet az egészre, egyedül a barna szemekbe bámultam. Ám azok hamar megszakították a szemkontaktust, mikor a földre pillantottak.

“Jézusom.” Kiáltott fel engem is kiszakítva a transzomból, mikor Snow már a frissítőmet nyalotta fel a földről a szilánkok mellett.

“Snow, nem! Shush!” Kiáltottam rá, arrébb is hessegettem, hogy Zaynnel együtt összeszedhessük a szilánkokat és kidobhassuk a kukába a nagy részét. Én a kuka előtt álltam közvetlenül, ő pedig mögöttem pár méterre. A fejemet lehajtottam, az alsó ajkamat harapdáltam. Mégis mit keres itt? Miért nem fogta fel, hogy nem akarom látni? Miért kell ezt csinálnia velem?

“Miért jöttél?” Kérdeztem hirtelen, de még mindig nem fordultam felé. Egy pár másodpercig nem válaszolt, csend ülepedett a lakásra, még Snow sem mocorgott.

“Lou, meg kell beszélnünk valamit.”

“Mégis mit? Mit kell azon megbeszélni, hogy barátnőd van?” Emeltem fel a hangomat kissé ezúttal már felé fordulva.

“Hogy micsodám? Barátnőm?” Pislogott hatalmasokat rám, nem igazán értette a helyzetet.

“Ne játszd a hülyét! Amikor utoljára itt voltál és beszéltél azzal a lánnyal és---” Kezdtem bele a motyogásba ezúttal, fejemet újra lehajtottam, küzdöttem azzal, hogy ne sírjam el magam. Oh, de még mennyire küzdöttem vele. Ezt az érzést viszont Zayn nevetése vette el tőlem. Már épp felnéztem rá, kérdezni akartam, hogy mégis mi olyan rohadt vicces ezen, mikor végül is közelebb lépett hozzám, egyik kezével átkarolta a derekamat és magához húzott.

“Lou, tudod hogy ki volt az a lány? Persze, hogy nem tudod. A nővérem volt az, Doniya. Megkért, hogy segítsek neki elintézni pár dolgot a városban. Tudod, nem régen költözött Londonba.”

Gratulálok Louis Tomlinson, megint megcsináltad.

Még csak ekkor fogtam fel, hogy mennyire is közel vonta testemet az övéhez.

“Zayn, én…” Nyeltem nagyot a mondat felénél, ujját viszont a számra tapasztotta.

“Louis, egyáltalán nincs barátnőm. És nem kell sajnálkoznod miatta, hogy azt hitted, hogy Doniya az. Minden normális ember azt hinné. Nekem pedig csak egy emberre van szükségem, igaz szerelemként.”

Csak egy ember, az igaz szerelemként. Nos, az sem én leszek. Csak pár másodperc gondolkozási időt hagyott nekem, mielőtt az ajkaimra hajolt volna egyetlen csókért. Ajkai puhák voltak, leírhatatlanul puhák. Szinte elmondani sem tudtam volna, hogy mennyire jó érzés volt csókolni őt, és hogy mennyire akartam ezt. Arcom természetesen lángvörösbe borult, a rám törő érzelem hullámoktól még a könnyeim is kicsordultak, nem tudtam nekik gátat szabni többé.

“Lou, miért sírsz?” Kérdezte csak alig pár centiméterre elhajolva ajkaimtól, tulajdonképpen csak suttogott rajtuk.

“Én nem sírok.” Motyogtam lehajtva a fejemet, mielőtt a fekete hajú angyal lágyan megemelte volna államat, a szemeibe nézett.

Gyönyörű, csokoládé barna íriszeit az enyémekbe fúrta, sokáig bámultunk egymás szemeibe, mielőtt újra egymás ajkaira tapadtunk volna, s az egyetlen dolog, mire felocsúdtunk a csókból az Snow a lábunkhoz dörgölőzése volt.

“Azt hiszem, hogy kedvel téged.” Kuncogtam fel, mikor a nagy állat farkát csóválva dörgölőzött a művészem lábához.



“Úgy tűnik valaki befogadott a családjába, és megengedte, hogy ellopjam a félve imádott gazdi szívét.” Jelentette ki újabb és újabb csókokat lopva tőlem ott; a konyhában.