A Boy Who Tastes Like Whiskey And Cigarettes - Larry Stylinson

Sziasztok! Nos, újra egy oneshottal jöttem, ezúttal egy kissé másabb témában, mint az eddigieket írtam. A Porcelain and The Tramps egyik dalát hallgattam, amikor is ihletet kaptam ehhez. Sokáig veszekedtem magammal, hogy nos, meg merjem-e ezt írni, vagy nem, de végül rávettem magamat örömre, vagy nem. Majd ti eldöntitek. Itt a szám, ajánlani tudnám, hogy hallgassátok meg közben :) Én személy szerint minden dalukat imádom.
https://www.youtube.com/watch?v=jM72877FfXw

Puszillak benneteket, jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

“You don’t have to like me

Cause I don’t like you

You’re too baige to knock me, black and blue…

I WANT IT BLACK AND BLUE!

I want a boy who tastes like whiskey and cigarettes

So who’s it gonna be?

Who’s gonna be next?”

...Hangzottak az ismerős sorok a bár-személyzet öltözője falai közt. A dal ütemét sóhajok törték meg, halk léptek az ugyan csikorgó, régi parkettán. A kis égőkkel körülvett tükörbe nézett. Olyan rémesen érezte magát. Tudta, hogy ha édesanyja és édesapja élne, most biztosan nem lennének büszkék rá. Sőt… De ha egyszer nem talált más munkát… Ha egyszer muszáj volt ezt csinálnia.

Nem akarta ezt. De mit nem akart még? Éhenhalni és hajléktalannak lenni. A főnöke kaját, lakást, italt biztosított neki minden nap. Élhető életkörülményei voltak, ahhoz képest, hogy a hely és a főnök mennyire gazdag is volt. A lakás ugyan a 6. emeleten volt és kicsi, piszkos hely volt, viszont neki tökéletes. Jobb volt, mintha a híd alatt fagyoskodott volna a Londoni télben. Bár a többi évszaknak sem örülhetett volna. Igazság szerint sajnálta azokat az embereket, akiknek volt választása, de magát is. Sokszor inkább azt választotta volna.

Itt nem arról van szó, hogy a főnöke ne lett volna kedves ember. Duci volt, szeme alatt mindig ott voltak azok a bizonyos nevetőráncok, gyönyörű kislánya volt, akivel gyakran játszott, a felesége is remek nő volt. Itt a munkáról volt szó. Más világot élünk. Az állam megszabta, hogy mennyi pénzt kaphat egy ilyen munkáért, hát annyit is kell adnia.

És akkor jöhet a kérdés. A tökéletes, gazdag embereknek való hely bárpultja mögött állt? Nem. Annál valami sokkal rosszabb állást kapott.

A Kék Lagúna bár. Egy melegbár a tehetős polgároknak a környéken. A legjobb hely Londonban. És ő, ő pontosan az esti műszak ‘javát’ végezte. Táncos volt.

Lassan itt volt az idő, a nem éppen nyugtató -ugyan beletörődtető, hogy ezt kell csinálnia- zenét sugárzó gépezetet kikapcsolva húzta magára cipőit, utolsó könnycseppeit kitörölve égkék szemeiből, fájdalmas és óriási sóhajtással lépett ki a szobából. Itt az idő. Már a folyosón hallotta a részegek kiabálását, a dübörgő zenét, mitől gyomra gombostű méretűre zsugorodott. Már él éve dolgozott itt, de még mindig nem tudta megszokni azt a légkört, amit a hely teremtett, s még valamit. Amit minden este csináltak vele.

Kilesett a függönyök mögül, s mást sem látott, csak italtól bűzlő, cigarettázó, egymással nevetve ordító részegeket a színpad melletti bárszékeken ülni. Voltak köztük sármos, ügyvédnek kinéző faszik, ám totálisan nem az ő esetei, voltak kövérebb alakok is. Mint minden nap. Voltak akik már törzsvendégnek számítottak, Louis úgy ismerte őket és a szokásaikat, akár a saját tenyerét, de voltak olyanok is, akiket életében először látott. Szemeivel végigmérte a társaságot. Egy-két új öltönyös fickó, nem túl részegek, de kótyagosak. Egy kövér férfi mellette egy kisebb fiúval, kit láncon tartott. Te szent ég. És… Egy fiatal fiú. Talán egykorú vele. Talán fiatalabb valamicskével. Göndör fürtjei gyönyörűen keretezték arcát, egy pohár whiskeyt tartott vékony, hatalmas, kissé dudorodó erekkel és tetoválásokkal tarkított kezében. Szemei smaragdzölden csillogtak, nem látszott részegnek, de biztosan volt már benne pár pohár.

“Sok sikert, Louis.” Szólt egy mélyebb hang mögüle, amely a frászt hozta rá.

“Elliot, könyörgöm, ne csináld ezt.” Szólalt meg remegő hangon, s ez volt az a pont, ahol örült, hogy a munkájához nem igazán kell beszélnie. Hacsak nem kérik rá.

“Ne parázz, tudod, hogy itt vagyok, ha túlságosan elfajulnak azok a seggfejek.” Ölelte át egy percre a tetovált, vékony, mégis izmos fiú. Ő volt az egyik biztonsági, ki tulajdonképpen arra ügyelt, hogy az előbb említettel kapcsolatosan ne fajulhassanak el túlságosan a dolgok. Bár természetesen voltak dolgok, amiket nem tudott megakadályozni, bármennyire is szerette volna megóvni a mára legjobb barátját.

“Köszönöm. Hálás vagyok érte.” Erőltetett egy hamiskás mosolyt magára egy bólintással mielőtt a színpadra lépett volna. Egy pillanatra csend támadt a beszélgetéstől és nevetéstől hangos emberek közt körülötte, minden szem rászegeződött, mielőtt a munkájába kezdett volna, az emberek pedig újra kiabálni kezdtek, de ezúttal neki, pénzt dobáltak a színpadra, melyet néha felkapkodott. Olyanok is voltak, akik ruhája különböző darabjait arrébb húzva oda tömködték be a bankókat. Belül már régen ordított, könyörgött, hogy hagyják abba. Az arcokat, cselekedeteket bámulta, miközben folytatta. Az a srác. Az a göndör… Semmit sem csinál, csak bámulja néha a poharába kortyol, gyűrűi koccannak az üvegen, a cigaretta füst lágyan száll dús ajkai közül. Louis nagyot nyelt. Te szent ég. Minden perccel egyre jobban rettegett. Ki lesz a következő? Ki következik ma, hogy ismét darabokra törje az ígyis, minden egyes nappal több celluxxal rögzített szívét? És nem utolsó sorban testét.

Drága istenem, add meg, hogy nem az a kövér ember a pórázra vert fiúval. Mondd, hogy nem kell ő is!

Kezdett lejárni a színpadon tölthető ideje, s tudta, hogy ez után még el kell hagynia azt, ismerkednie emberekkel. Csak végeznie a napi dolgát. Ezúttal átnézett azokon, akik őt bámulták, a bárpult mellett iszogatókat nézte, a terület másik felében a táncolókat. Milyen remek lett volna, ha ő is felhőtlenül tudott volna szórakozni. Nem pedig… Így. Szerencsére legalább az a luxus megadatott neki, hogy a munka második felére már olyan ruhában ment ki, amilyenben ő akart. Gyorsan sietett ki a színpadról, a pénzt, melyet szerzett eldugta egy kis ládába, ahová mindig gyűjtötte azt. Szíve hevesen vert, gyomra még mindig idegesen szúrt. Miért? Miért miért miért? Sietve dobálta le a cuccait, melyeket mindig is szennyezettnek, piszkosnak talált. Utálta őket, de a kötelesség persze nagy úr. A fehér pólójáért és farmer ingéért nyúlt, szűk, fekete nadrágot rángatott magára és egyik kedvenc VANS cipőjét. Ez után a hajzselé következett, párszor végigfuttatta nedves haján ujjait, mielőtt ezúttal egy másik ajtónál tért le a folyosón, hogy ne a színpadon, hanem az mellett lyukadjon ki.

A józanabbak beszéltek hozzá, gratuláltak a nyújtott show-hoz és bókolni kezdtek neki, míg a részegek arcába hajolva lehelték bele az undorító alkohol szagát, cigaretta füstjét. Szemével az előző fiút kereste. Azt a kis göndört. Már nem ült a széken, mint az előbb. Gondolta, jobb dolga akadt, vagy csak egyszerűen hazament.

Valaki megérintette a vállát. Megszokhatta volna már, mégis megrezzent az érintés alatt, lassan fordult hátra, hogy egy nála jóval magasabb személlyel találja szembe magát. Igen, pontosan őt kereste.

“Szia.” Köszönt mély, rekedtes hangján, nem esett nehezére túlkiabálni a tömeget.

“Uhm… Hello.” Szólalt vissza az alacsonyabb, majd egy kezet ajánlottak fel neki.

“Harry Styles.”

“Örvendek. Louis Tomlinson.” Rázta meg a neki felajánlott, hatalmas kezet. Igazság szerint meglepte a mérete, a hosszú ujjak. Munka közben valahogy nem tűntek ekkorának.

Beszélgetésbe elegyedtek, s a zavaró légkör ellenére minden nyugodtnak tűnt, csak kettejük számára. Ritka eset volt, hogy megszakította őket 1-2 részeg alak, de a göndör szinte ösztönszerűen zavarta el az összeset a másik közeléből. Mintha csak az ő, saját tulajdona lenne.

“És… Vár valaki otthon, feleslegesen tartalak fel?” Kérdezte, miközben egy újabb cigarettára gyújtott, bár a dobozt odatartotta az alacsonyabbnak is. “Egyébként kérsz egyet?”

“Megköszönném, valóban.” Válaszolt kihúzva egy szálat, majd mikor kezébe kapta a gyújtót meggyújtotta azt a szájában, beszívta, majd hosszan kifújta a füstöt válasz adás előtt. “Nem. Senkim sincsen. Talán akkor nem is itt dolgoznék.”

“Jogos. Van kedved átjönni éjszakára hozzám?”

Micsoda burkolás. Ha valaki meg akarta eddig fektetni, akkor csak úgy elrángatta, nem udvariasan feltette a kérdést, hogy akar-e menni, főleg, hogy az ellenkező szélsőséges eset is megvolt, aki ott helyben sajátította ki testét. Bár lehet, hogy ugyanaz lenne a vége, ha nemet válaszolna.

“Örömmel.” Nyögte halkan, újra a szájába véve a káros szálat.

“Remek.” Morogta az orra alatt válaszát a másik fél, ki épp kifújta a füstöt.

*****************

A taxi egy olyan utcában állt meg, ahol Louis még életében nem járt. Már az úton csodálta a hatalmas, puccos házakat. Díszesek voltak, minimum 2 emelettel rendelkeztek és hatalmasak voltak. Nagyobbak, mint amit valaha álmodott. Aztán végül úticéljukat elérve egy fehér-krém színű ház előtt állapodtak meg. Kerítése vasból készült, gyönyörű fehér színű, amint a hold fénye csillogott rajta. Lenyűgöző látványnak találta. Harry nem siettette. Nem hisztizett, hogy jöjjön már, furcsállta, de meghagyta neki a lehetőséget, hogy megcsodálhasson kívülről mindent, mielőtt még bevezette volna a házba. A tágas tér, drága bútorok és festmények ismételten elbűvölték. Az a pucc, amit ott látott… Szinte ki sem nézte volna az ugyan ápolt, gyönyörű fiúból. Aki mint kiderült, egyébként valóban, két évvel fiatalabb is volt nála, 20 éves volt. Hümmögve csodálta a tárgyakat, a helyiségeket, az összes berendezési tárgyat, míg az emeletre értek. A hálószoba gyönyörű volt és tágas. Világos almazöld csábító falak, középen valami fehéres-ezüstös színű tapéta csíkkal elválasztva. A plafonról ízléses csillár lóg le, a bútorok fehérek, a hatalmas francia ágy gyönyörűen bevetve, a falhoz és a bútorokhoz illő színekben pompázó ágyneművel. A két éjjeliszekrényen szintén gyönyörű, zöldes színű lámpák álltak, mellettük könyv, egy pohár víz foglalt helyet.
“Látom… Szereted a zöldet…” Makogta halkan még mindig az első transzba esve, a ház tulajdonosából ezzel egy halk kuncogást kiváltva.

“Mondhatjuk úgy is.” Válaszolt az ágyára ülve, majd maga mellé invitálta a még ácsorgó Louist is. Az idősebb fiú engedelmesen lépkedett oda, majd ült le mellé még mindig rácsodálkozva.

“Csak nem ritkán jársz ilyen helyen?”

“Igazság szerint… De.”

“Oh.” Hangzott a rövid válasz a göndör felől, mielőtt egymásra pillantottak volna. Tekintetük elveszett a másikéban, eszeveszetten kerestek egy menekülő utat, meglepő módon mindketten. Harry elveszett a gyönyörű, tengerre emlékeztető íriszekben, Louis pedig hasonlóan a smaragd gyönyörűségére emlékeztető szempárban. Lassan közeledtek egymáshoz, mielőtt ajkaik összeforrtak. Kínzó forróság lepte el a szobát mindkettejük részéről. Nem tartott túl sokáig, mire nyelveik vad táncot kezdtek el járni azon a holdfényes éjszakán. Harry nagy kezével lefelejtette Louis ingét, a visszafelé irányban pedig feljebb húzta a fehér pólóját, de nem rángatta át a fején. Egyenlőre megelégedett ennyivel, amit a ruhadarabok tulajdonosa furcsállt is. Két kezével öntudatán kívül túrt bele azokba a gyönyörű, hosszú göndör fürtökbe, szántotta végig őket ujjaival többször is, s már fel sem tűnt neki, mikor a csók egy pár másodperces szünetében a pólója is lekerült róla.

Sosem érezte még így magát aktus előtt. Hogyan is érezhette volna? Vagy a részegek szájszagát, bagószagát kapta meg, vagy egyáltalán azt sem, csupán letépték a ruháit, kisajátították maguknak és ott hagyták, vagy hasonlók. Ellenben ő. Igaz, a whiskey íze, valamint a cigarettáé egy kissé érződött leheletén, csókján, de Louis ezt egyáltalán nem bánta. Apró kezeivel levette a közvetlenül mellette ülő felsőjét, kezeit összefonta a tarkóján, miközben az felállt, s végre, elsőnek hosszabb időre megszakítva csókjukat döntötte hátra az ágyon, hogy felé mászhasson, nyakát, állcsontját, füle mögötti részt lephesse el apró, nedves csókokkal, szívásnyomokkal. Elégedetten sóhajtozott, jó érzés lepte el hasa alját, a régen nem látott, döglöttnek vélt pillangók is kezdtek éledezni. Ez után a mellkasa következett, majd szépen lassan mellbimbói is. Ajkait egyre bátrabb nyüszítések hagyták el, mikor a göndör lebontotta róla nadrágját, alsóján keresztül simított merevedésére.

Már megtanulta, hogy azoknál az idióta fószereknél neki sem szabad haboznia. Harry sliccéért nyúlt, fel próbált ülni, ellenben az visszanyomta.

“Louis, lazulj el. Majd én elintézem.” Mondta lágy, rekedt hangon, a szemébe nézett, mielőtt hasát, köldökét puszikkal lepte el, ez után a v-vonalához térve, fogaival lejjebb húzva róla a boxert, szabad kezével a saját nadrágjától is megszabadította dudorodó férfiasságát. Louis mindent végignézett azokkal a gyönyörű kék szemekkel, elraktározta magában az információkat. Ki ez az ember? Ki ő, aki nem egy érdektelen, csak saját magának jó szexuális tevékenységet akar, hanem neki jót?

Miközben ezeken gondolkozott nem vette észre, hogy a göndörke tagjára markolt, már csak akkor, mikor fejni kezdte azt. Apró nyögések, sóhajok hagyták el ajkait, ugyan azt a másik fél egy újabb csókkal félig betapasztotta. Egy percre sem hagyta abba férfiassága kényeztetését, míg két kézzel meg nem fogta combjait, hogy felemelje azokat. Louis már ekkor kapkodta a levegőt, szíve hevesen kalimpált. Egy ideig figyelte a göndör cselekedeit, majd inkább összeszorította a szemeit. Harry óvatosan húzta szét fenekét, majd nyálazta be saját ajkait, végül pedig nyalogatni kezdte bejáratát. A rekedt sóhajok, apró nyögések csak erősödni látszottak, mikor egy ujját is testébe nyomta. Louis megremegett, teste megfeszült az érzésre. Éppen ez volt az oka, hogy Harry felhajolt hozzá, csókot lehelt az ajkaira, míg hagyta, hogy szokja az érzést, s később kezdte el ujjazni, második ujját lassan adta hozzá, ollózott, behajlította őket, hogy egyszerűbb legyen.

Mikor kihúzta az ujjait Louis egyfajta ürességet érzett. Amolyan furcsa hiányt, míg a dominánsabb fél valamit előhúzott a fiókból, egy apró ezüst csomagolást, óvszert. Fogával tépte le annak tetejét, saját alsónadrágjától is megszabadítva magát, gyakorlottan pörgette fel magának a vékony anyagot, mielőtt a tenyerébe köpött volna, hogy valamicskét benedvesítve azt saját szerszámára markolva Louis fájdalomtól torz arcára tekintettel csak lassan és óvatosan hatoljon bele.

Meglepően tapintatos volt, meglepően kedves. Nem akart neki rosszat. Míg az érzést szokta a göndörke homlokára simította a kezét, haját kisöpörte belőle, ajkára újra lágy csókot hintett, miközben gyengéden mozogni kezdett testében, közel sem gyorsan és tövig ki-be húzva. Csak hogy pont jó legyen mindkettejüknek.

Az idősebb hangjából lassan kezdett eltűnni mindenféle fájdalom, ám testéből is, annak helyét a kéj, a gyors gyönyör felé vezető út vette át. Ajkait kisebb-nagyobb, de mindenképpen élvezetes nyögések hagyták el, ezekkel néha morgást kiváltva a partneréből. Nyakát csókolgatta, gyakran fülébe nyalt, ajkait vette birtokba, miközben farkát fejni kezdte annak ütemében, ahogyan belé hatolt.

Az orgazmus viszonylag hamar elérte őt, háta ívbe feszült, reszelős, hangos és sikoltás szerű nyögés hagyta el ajkait, egy-két lökést követően pedig már a göndör sem bírta tovább. Ugyan Louis testére rogyott, mégsem nehezedett rá teljes súlyával. Kihúzódott belőle, majd a szekrényhez lépkedett, két tiszta alsót vett elő és két pólót, mindkettő közül az egyiket átnyújtotta neki.

“Ha szeretnéd a szobából csatlakozik ott egy fürdőszoba, menj el és tusolj le. Én majd használom azt, ami a folyosón van.” Mutatott el az említett szoba irányába, mire az idősebb bólintott. Szinte hihetetlennek tartotta, hogy nem csak a szexben kapott ilyen ‘luxust’, még ruhákat, egyedüli tusolási lehetőséget is kapott tőle. Azonnal kihasználva tette meg, s végig a fiún gondolkozott. Miért? Miért miért miért? Hangoztak el a kérdések újra és újra a fejében, de a válasz már nem akart megérkezni rá.

Mikor végzett lassú léptekkel ment vissza, már felöltözve, meglepően jó illattal bőrén és haján a hálóba, de megvárta, míg a tulajdonos is vissza ér mielőtt bármit is csinálni mert volna.

“Feküdj le nyugodtan az ágyba. Ha szeretnéd átmegyek a vendég---”

“Nem, maradj csak. Elvégre a te házadról van szó.” Vágott a szavába, miközben bemászott az ágyba, a göndörhöz hasonlóan. Egy-egy jó éjszakát után viszonylag gyorsan elnyomta őket az álom.

*********************

Louis reggel korán ébredt. Mindig is keveset aludt, tulajdonképpen most kipihentnek érezte magát. Harry mellette feküdt, még mindig az igazak álmát aludta. Nem volt szíve felkelni mellőle. A tegnap estén gondolkozott, azon, hogy megismerték egymást, hogy lefeküdtek, s azon, hogy valószínű, hogy ez is egy éjszakáig tartott, hiába kedvelte meg a fiút. Talán nem is fog emlékezni az előző esti kalandjára. Próbált mélyeket lélegezni, elrejteni könnyeit, de nem volt ekkora szerencséje. Szipogni kezdett, keservesen sírni, mivel felébresztette a ház tulajdonosát is.

“Lou?” Kérdezte még félálomban, ám erre az idősebb teljesen megszeppent. De igen, emlékszik rá, ráadásul becenéven hívta.

“Én… Már itt sem…” Hebegte, éppen gyorsan fel akart kelni az ágyból, mikor is az erős kéz elkapta. Nem akarta nagyon megszorítani, éppen csak annyira, hogy ott maradjon.

“Nem, maradj még egy kicsit.” Ölelte magához szorosan a fiatalabb fiú. “Beszélni akarok veled valamiről.”

“M...iről?” Kérdezte félénken, előre felkészült a legrosszabb eshetőségekre.

“El tudod nekem mondani, hogy miért vagy ebben a munkában? Te élvezed, hogy minden éjszaka más férfival fekszel le? Gondolom.”

Őszintén válaszoljon? Hazudjon? Nincs miért hazudnia.

“Nem. Utálom, hogy ezt csinálom. A családtagjaim meghaltak, nekem pedig nem volt más választásom. A főnököm biztosít egy koszos kis panelt a belvárosban és ételt, meg azt a pénzt, amit hozzám vágnak a színpadon, amiért csinálom.” Vallott be mindent őszintén, a göndör pedig hümmögött és egy ‘rendben’ hagyta el az ajkait. Végül egy kevés szünet telepedett a szobára, mielőtt újra megszólalt.

“Louis, maradj itt.”

Elsőnek reagálni sem tudott, nem fogta fel, hogy mit mondtak neki.

“Tessék?”

“Az apám gazdag. Nézz rám, itt ez a rohadt nagy ház, csak magamnak. Felmondasz, nem kell egy retkes helyen élned teljesen egyedül.”

“De ezt… Miért…?” Hebegte nagy pislogások közepette az idősebb.

“Nem akarom, hogy még egyszer is hozzád érjenek. Azok a mocskos szatírok többet nem teszik rád egy ujjukat sem. Nekem szükségem van rád.”

Louis szíve hatalmasat dobbant. Nem érintik meg újra más kezek. Szüksége van rá. Ezek a legszebb szavak voltak, miket nagyon régóta elsőnek hallott. Szemeit újra könnyek lepték el, szipogni kezdett.

“Mi a baj? Nem szeretnéd? Természetesen nem kötelező---”

“Nem. Én… Nagyon boldog vagyok. Köszönöm szépen a csodálatos ajánlatot.”

“Szeretlek, Louis. Mióta megláttalak azon a színpadon. Tudom, most hülyének tartasz, mert elhamarkodom és---”

“Szeretlek, Harry.” Szakította félbe ismét, ki tudja már hanyadjára Louis. S akkor, egy újabb csókkal pecsételték meg Louis Tomlinson legújabb munkaügyi szerződését.

They Made Us Love - Zouis Malikson

Sziasztok sziasztok! :) Újra itt vagyok egy új oneshottal. Nos igazság szerint megszenvedtem vele, így pár nap alatt. Az alapötletet sajnálatos módon egy kis baleset adta, mikor az én fehér németjuhászomat megtámadta az utcán egy hagyományos fajta és megsérült a drágám. Node most legalább egy egészen szívemnek kedves oneshot jutott eszembe az édesem példájára, remélem, hogy nektek tetszeni fog!

Puszi drágáim, jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

Immáron három éve, hogy egyedül éltem az életemet. Egészen pontosan tizennyolc éves koromban hagytam ott a családomat, hogy egyetemre mehessek. Őszintén meg kell mondanom: Nagyon hiányoznak. Már csak egy évem van hátra a jogász karon, mielőtt újra döntenem kell. Londonban maradok, vagy visszamegyek Doncasterbe? Semmi értelmét sem láttam annak, hogy ebben a városban maradjak, mégis, anya szerint maradnom kellene. Nem akarná, hogy hazamenjek? De igen. Tudom, hogy mennyire szeretné, hogy otthon legyek, a testvéreim is szeretnék. Hiányzott a hangjuk, a kacagásuk, mindannyiuk porcelán bőre… A társaságuk. Nem volt elég, hogy minden nap láthattam őket Skypeon.

...Várjunk, azt mondtam volna, hogy egyedül élek? Nem, ez hülyeség, elnézést kérek érte. Egy csodálatos lakótárssal élek együtt. Kicsit ugyan nagy termetű, zajos és szeret összetörni dolgokat, de ő az egyetlen reménységem ebben a városban. Ő pedig Snow, a kutyám.

Csak egyetlen baklövés kellett, csak egyetlen perc, hogy amíg bepakoljak a kocsiból nyitva hagyjam az ajtót, ő pedig már nem volt ott, mikor visszatértem. Gondolkozni már nem maradt időm, mielőtt az utolsó zacskót is elejtettem volna, villámgyorsan zártam volna be az ajtót és az autót, mielőtt rohanni kezdtem az utcákon. Egyáltalán merre ment?! Merre keressem?! Kétségbeesetten rohantam, a tüdőmet szinte kiköptem lihegés közben, hiába a fociban való gyakorlatom, nem megy ez így.

Az emberek mind furcsán néztek rám. Egy fiú, aki idióta módjára futkos a városban, többször is elesik és csak egy nevet ordít végig az utcákon: “Snow!”

Végigjártam minden létező helyet. A parkokat, a lehetséges utcákat, de sehol nem találtam. Sötétedett. Sötétség borította a várost, de… Egy fehér kutyáról beszélünk! Egy fehér kutyát talán megtalálok az után is, hogy feketeség lep el mindent!

Tévedtem. Lomhán, karikás szemekkel, hullafáradtan baktattam hazafelé az utcákon. Az emberek igyekeztek hazafelé családjukhoz, de olyanok is voltak, akik épp ilyenkor sétáltatták a kutyájukat, mégis, London utcái az autóktól, a buszoktól volt hangos. Holnap vasárnap. Talán még megkereshetem, bár az is lehet, hogy jobb lenne beletörődnöm, hogy elveszítettem. Szemeimből lassan a sós cseppek kezdtek el potyogni. Hogy lehetek ennyire béna? Elveszítettem az egyetlen társamat ezen a rémes helyen, elveszítettem, ami fontos volt nekem. Azt hiszem, hogy tényleg ideje lesz visszamennem Doncasterbe, amint befejeztem az évet.

Természetesen még az eső is esni kezdett. Néhányan azt mondják, hogy az eső egyfajta bánat jelképe. Még igazuk is van. Ahogyan áztam, teljesen bőrig; végigfutott az agyamon a gondolat, hogy mégis mennyire leszek én holnapra beteg? Már nem érdekelt. Hiszen Snow már nem lesz ott, hogy azzal ébresszen hogy rám fekszik, átgyalogol rajtam, vagy csak úgy végignyalja az arcomat.

Mikor a házba beestem természetesen minden létező felületet összevizeztem. Bánatosan caflattam el a fürdőszobáig, ahol letusoltam, majd egy törölközőt a derekamra és a hajamra véve hagytam el a fürdőt. Snow ágyára pillantottam, a tálkáira, szívem pedig újra összeszorult. Hihetetlen volt, hogy nem jár körbe minden egyes kis lépésemnél, hiszen már éhes, vagy csak egy kis simogatásra vágyik. Olyan volt, mintha a legféltettebb családtagomat veszítettem volna el. És soha nem kaphatom vissza.

Vacsora nélkül tértem tehát át a hálószobámba, kikaptam egy pólót és egy boxert, de már ösztönösen fordultam meg, hiszen Snownak kedvelt játéka volt, hogy kikapkodta azokat a kezemből. Hát persze, nincs itthon. És ha holnap nem találom meg soha többé nem is lesz. Ugyan, az emberek ha megtalálnak egy fajtisztának kinéző, hófehér kutyát nem a gazdájának fogják visszatulajdonítani. Sajnos ez a társadalom már túl sóher volt hozzá, az egyetemen megtanultam. És mi van, ha egy közönséges tenyészkutya lesz belőle? Ha bántani fogják?

Bele se mertem gondolni, megráztam a fejemet, a ruháimba öltözve bújtam az ágyba, ezúttal az esti Skypeolást is kihagyva a családommal. Nem lettem volna képes rá.

Ahogyan a kutyára gondoltam, arra, ami lehetségesen történhetett vele a tőrrel átdöfött szívemre mintha csak citromlét facsartak volna. Fájdalom öntötte el a mellkasomat, elképzelhetetlen fájdalom, mielőtt még álomba ringattak volna a rémes érzések.

*************Másnap reggel************

Csengetést hallottam, folyamatos csengetést. Nem, erre most nekem nincs erőm, hagyjatok. De a csengő csak még tovább szólt, nekem ezzel egy szemhunyásnyi hadd aludjak továbbot sem hagyva. Sóhajtva kaptam magamra egy melegítőt, kifelé indulva a szobából még egy utolsó pillantást vetettem a hajamra. Nem is olyan rossz.

“Jövök már, elég lesz!” Kiáltottam ki az ajtó felé véve az irányt, a kulcsaimat kerestem, melyeket végül a pulton eldobva találtam meg. Még egy utolsó sóhajtás préselődött ki ajkaim közt, mielőtt a zárba dugtam az eszközt, elfordítottam azt és kinyitottam.

Nos, abban a pillanatban, ahogy tárult az ajtó egy erő a jobb lábamnál szinte fellökött, majd egy másik a balnál szintén meg akarta gátolni egyensúlyom megtartását. De valaki más is állt még előttem, nem tudtam foglalkozni azokkal, amik elsuhantak mellettem.

“Satan, gyere vissza!” Kiáltott nagyokat pislogva, kétségbeesetten egy fekete hajú, gyönyörű, barna bőrű és szemű srác. Nagyokat pislogtam rá, mielőtt egy makacs ‘őőő’ végül elhagyta ajkaimat, hiába akartam meggátolni.

“Elnézést, kérek, én... “ Kezdett a mondandójába, majd mögém mutatott. “Ő a tied?” Kérdezte, mire azonnal hátrafordultam, a helyes kis fehér kutyámmal találtam szembe magamat egy másik, körülbelül ugyanakkora, fekete társaságában.

“Oh, te szentséges ég!” Kaptam a kezeimet a szám elé, hátam meggörnyedt, szemeimet lehunytam.

“Krisztusom, sajnálom, mégsem a tied? Én… Elnézést Satan miatt, ő---”

“Nem! Félreérted! Az enyém, igen. Tegnap szökött el, amikor elfelejtettem becsukni az ajtót, mikor az autóból pakoltam be. Istenem, azt hittem, hogy örökre elveszett! Köszönöm szépen!” Kezdtek el folyni belőlem a szavak, mit a másik srác csak elégedett mosollyal nyugtázott és bólintott. “Gyere be, kérlek! Hadd… Ah, nem is tudom… Reggeliztél már? Készítek valamit! Vagy esetleg egy kávét, valami gyümölcslét?” Hebegtem, a boldogságtól még beszélni sem tudtam. Visszakaptam az én kicsikémet!

“Oh, igazán nem szeretnék zavarni, én csak…”

“Nem, ne is törődj vele! Visszahoztad Snow-t, ennyi minimum kijár! Ne kéresd magad öööhmmm…”

“Zayn. Zayn Malik.” Kuncogott kezet nyújtva.

“Louis Tomlinson, de… Gondolom tudo--- Várjunk, honnan tudtad a címemet?” Álltam arrébb kérdés közben az ajtóból, hogy beengedjem, majd becsuktam utána az ajtót.

“Igazság szerint rajta volt a bilétán a neved és a címed, valóban.” Kuncogott, ezzel egy lágy pirulást kiváltva belőlem. Valóban, hogy lehettem ilyen idióta?!

***************************

Zaynnel rengeteget beszélgettünk. És meglepő módon remekül éreztem magamat. A kicsi lakásban ugyan, de a két hatalmas kutya mégis remekül elszórakoztatta magát, ahogyan a gazdáik. Egyre gyakrabban találkoztunk, hol nálam, hol náluk. Már az első napon kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanarra az egyetemre is járunk, csupán míg én a jogász szakon koptattam, a tanárok agyát, ő a művészeti ágon kápráztatta el a tanárokat remekműveivel. A lakásán rengeteg festménye, szénnel készített gyönyörű műve van kiállítva, gyakran akkor is éppen készített valamit, míg náluk voltam és beszélgettünk, hisz’ gyakran elfelejtette a beadandóit, utolsó napon jutottak eszébe. Persze a közös időtöltésünkbe az is beleszámított, hogy nem csupán én voltam ott festményei készítésénél, gyakran segített a jogászaton, mely’ őszintén elsőnek meglepett, végül pedig bevallotta, hogy édesapja is hasonló munkát végez.

Aztán egyik nap, mikor nálunk volt valami történt. S ez a valami megváltoztatott mindent. Zayn telefonja csörgött, feltételezésem szerint pedig egy lánnyal beszélt, akit Doniya-nak hívtak. Bennem pedig csupán egyetlen dolog tört össze mindent. “Szeretlek.”

Hát persze, Louis William Tomlinson! Hogyan is gondolhattad, hogy egy ilyen srác, mint ő… A fene egye meg!

“Sajnálom, de mennem kell… Majd még találkozunk... “ Mondta szomorúan, mielőtt felállt a kanapéról.

“Semmi baj. Kikísérlek.” Mentem utána az ajtóhoz, hogy miután elköszöntük egymástól bezárhassam azt utána és leroskadhassak mellé. Egy ideig csak ültem ott és gondolkoztam. Fogalmam sincs, hogy hogy lehettem ilyen idióta, hogy azt gondoltam… Csak egy kevés érzelmet is táplál irántam. Nem, egy idióta voltam és beleéltem magamat a helyzetbe.

Hamarosan viszont Snow vágtázott ki a szobából és kezdte el nyalogatni az arcom, szorosan hozzám bújt. Mindig is imádtam, hogy tudta, mikor vagyok szomorú, van szükségem rá. Szorosan átöleltem a hófehér kutyus nyakát, puszit nyomtam a fejére. Legalább ő mindig itt lesz nekem.

Az elkövetkezendő hetekben egyetlen hívásra vagy SMS-re sem válaszoltam, rendszerint kerültem a művészeti kart, de legfőképpen őt.

Aztán egy idő múlva nem kaptam hívásokat, nem kaptam üzeneteket. Végre feladta. Nagy sóhajok közepette végeztem otthon a dolgomat a konyhában, éppen forrócsokit készítettem, mikor csengettek. Azt gondoltam, hogy a postás, vagy valami hasonló, aki hozta a játékokat, amit Snownak rendeltem az internetről. Kikaptam a mikróból a bögrét, a csokoládé port kavargatva benne indultam el az ajtó felé, ahol a fehér kutya már javában toporzékolt.

“Menj arrébb egy kicsit.” Szóltam rá halkan, mielőtt fél kézzel kiügyeskedtem nyitni az ajtót, a látvány pedig mindennél jobban meglepett. Igazság szerint annyira, hogy a bögre is kiesett a kezemből, hatalmas csattanással tört szét a földön, italom pedig mindenfelé kiömlött. Még csak le sem néztem rá, nem vetettem ügyet az egészre, egyedül a barna szemekbe bámultam. Ám azok hamar megszakították a szemkontaktust, mikor a földre pillantottak.

“Jézusom.” Kiáltott fel engem is kiszakítva a transzomból, mikor Snow már a frissítőmet nyalotta fel a földről a szilánkok mellett.

“Snow, nem! Shush!” Kiáltottam rá, arrébb is hessegettem, hogy Zaynnel együtt összeszedhessük a szilánkokat és kidobhassuk a kukába a nagy részét. Én a kuka előtt álltam közvetlenül, ő pedig mögöttem pár méterre. A fejemet lehajtottam, az alsó ajkamat harapdáltam. Mégis mit keres itt? Miért nem fogta fel, hogy nem akarom látni? Miért kell ezt csinálnia velem?

“Miért jöttél?” Kérdeztem hirtelen, de még mindig nem fordultam felé. Egy pár másodpercig nem válaszolt, csend ülepedett a lakásra, még Snow sem mocorgott.

“Lou, meg kell beszélnünk valamit.”

“Mégis mit? Mit kell azon megbeszélni, hogy barátnőd van?” Emeltem fel a hangomat kissé ezúttal már felé fordulva.

“Hogy micsodám? Barátnőm?” Pislogott hatalmasokat rám, nem igazán értette a helyzetet.

“Ne játszd a hülyét! Amikor utoljára itt voltál és beszéltél azzal a lánnyal és---” Kezdtem bele a motyogásba ezúttal, fejemet újra lehajtottam, küzdöttem azzal, hogy ne sírjam el magam. Oh, de még mennyire küzdöttem vele. Ezt az érzést viszont Zayn nevetése vette el tőlem. Már épp felnéztem rá, kérdezni akartam, hogy mégis mi olyan rohadt vicces ezen, mikor végül is közelebb lépett hozzám, egyik kezével átkarolta a derekamat és magához húzott.

“Lou, tudod hogy ki volt az a lány? Persze, hogy nem tudod. A nővérem volt az, Doniya. Megkért, hogy segítsek neki elintézni pár dolgot a városban. Tudod, nem régen költözött Londonba.”

Gratulálok Louis Tomlinson, megint megcsináltad.

Még csak ekkor fogtam fel, hogy mennyire is közel vonta testemet az övéhez.

“Zayn, én…” Nyeltem nagyot a mondat felénél, ujját viszont a számra tapasztotta.

“Louis, egyáltalán nincs barátnőm. És nem kell sajnálkoznod miatta, hogy azt hitted, hogy Doniya az. Minden normális ember azt hinné. Nekem pedig csak egy emberre van szükségem, igaz szerelemként.”

Csak egy ember, az igaz szerelemként. Nos, az sem én leszek. Csak pár másodperc gondolkozási időt hagyott nekem, mielőtt az ajkaimra hajolt volna egyetlen csókért. Ajkai puhák voltak, leírhatatlanul puhák. Szinte elmondani sem tudtam volna, hogy mennyire jó érzés volt csókolni őt, és hogy mennyire akartam ezt. Arcom természetesen lángvörösbe borult, a rám törő érzelem hullámoktól még a könnyeim is kicsordultak, nem tudtam nekik gátat szabni többé.

“Lou, miért sírsz?” Kérdezte csak alig pár centiméterre elhajolva ajkaimtól, tulajdonképpen csak suttogott rajtuk.

“Én nem sírok.” Motyogtam lehajtva a fejemet, mielőtt a fekete hajú angyal lágyan megemelte volna államat, a szemeibe nézett.

Gyönyörű, csokoládé barna íriszeit az enyémekbe fúrta, sokáig bámultunk egymás szemeibe, mielőtt újra egymás ajkaira tapadtunk volna, s az egyetlen dolog, mire felocsúdtunk a csókból az Snow a lábunkhoz dörgölőzése volt.

“Azt hiszem, hogy kedvel téged.” Kuncogtam fel, mikor a nagy állat farkát csóválva dörgölőzött a művészem lábához.



“Úgy tűnik valaki befogadott a családjába, és megengedte, hogy ellopjam a félve imádott gazdi szívét.” Jelentette ki újabb és újabb csókokat lopva tőlem ott; a konyhában.

Gravity Hurts - Nouis Horanson

Sziasztok! Nos először is elnézést szeretnék kérni azért a hatalmas szünetért, amit itt tartottam, nem terveztem ekkorát, de valahogy nem jöttek az oneshot ötletek az agyamba, illetve mégis, csak valahogyan megírni nem sikeredett őket. Nos, ezt is egy kissé elsietettnek gondolom és túl rövidnek, de remélem nektek tetszeni fog.

Ez egy olyan téma amivel már nagyon rég óta szerettem volna foglalkozni, és most meg is tettem, még ha kissé idétlenül is.

Mindenesetre tényleg bocsánat a nagy szünetért, jó olvasást kívánok!

Raven Agrippa

És íme eljött ez a nap is. A Sztilian Petrov számára rendezett jótékonysági focimeccs napja. És természetesen ki lett volna ott egy ilyen rendezvényen, ha nem Louis Tomlinson, a One Direction foci imádó tagja? Na és nem is a bandáról beszéltünk volna, ha minimum a párja nem megy vele a meccsre, a szőke Niall Horan.

Gyorsan parkoltak le az autóval a legközelebbi szabad helyre, utoljára egymásra néztek, mielőtt a szőke felkapott egy táskát, a másik pedig szinte kitépte a slusszkulcsot az autóból az ajtókat nyitva. Azonnal hallották a rajongók sikoltásait, kiáltozásait, ők pedig csak felhúzták a kapucnijukat és próbáltak nem figyelni, inkább minél hamarabb bejutni. Ez viszonylag hamar meg is történt, találkoztak az edzővel, megkapták az instrukciókat a meccs előtt. A szöszi el is ment vele meghagyva kedvesének, hogy majd a pályán látják egymást. Azzal váltak külön egy utolsó csókot váltva, egyikőjük az öltözőbe ment, míg a másik az edzővel tartott a pálya széle felé, hogy bevárják a csapatot.

Úgy fél óra telhetett el, mire a két csapat felsétált a pályára üdvrivalgás és éljenzések közepette mindkét csapat részére. A zöld fehér, valamint a sárga csapat is az edzővel tárgyalt, mikor Louis utoljára párja elé állt, két kezét a derekára tette, homlokát az övének döntötte, az ír srác pedig átölelte.

“Légy óvatos, Lou. A másik csapat nem éppen a te súlycsoportod.” Suttogta a fülébe, de barátjából összesen egy nevetést tudott kicsikarni vele.

“Ugyan már Ni, semmi baj sem lesz, mi baj történhetne már? Túlreagálod, tudok focizni.” Kuncogta egy gyors puszit nyomva ajkaira, hiszen mennie kellett.

A mérkőzés azonnal el is kezdődött, a szurkolók egy másodpercig sem voltak restek kiabálni a saját csapatuknak, biztatni őket, de persze olyanok is akadtak, akik az ellenfél csapatát szidták. Niallnek sosem volt erőssége a foci, nem is igazán szerette, mindig csak Louis miatt járt el ilyesmikre. Természetesen most is csak rajta tartotta a szemét, a többiek nem igazán érdekelték.

Aztán természetesen, mint szinte minden baleset olyan hirtelen történt. Az ír fiú szemei már csak az ellenfél játékoson akadtak meg, ki egyenesen párja felé tartott, úgy tűnt, hogy túl nagy iramban. A szőke azonnal taplra állt, abban a másodpercben pedig, ahogyan barna hajú barátját a földön látta lefagyott. Kezdeti transzából a bíró sípja szakította ki, már éppen a pályára akart rohanni a fehérbe öltözött sportorvosokkal együtt, ám kezek állították meg ebben.
“Engedj el, a rohadt életbe! Louis!” Kiabálta, kézzel, lábbal próbálkozott kiszabadulni csapatának kezei közül. A padról felálló magas ember, az edző is pártfogoltjához sietett egy másik, gondolhatóan csere játékossal.

Semmit nem hallott, mindössze a tömeg morajlását, a susogásokat maga mellől, lefogóinak kiabálását, hogy nyugodjon le, ám annál százszor jobban látott mindent. A szerelme még mindig a füvön feküdt, két orvos, az edzője és csapattársai vették körül. A szőkének ekkor lett elege, s egyetlen hatalmas rántással szabadult meg a karoktól, kezdett el rohanni a pálya felé, mint akit puskából lőttek ki. Szinte egy olimpiai futót megszégyenítő sebességgel került oda, lökött el mindenkit a közeléből, vetette magát a térdeire addigra éppen felülő barátja mellé.

“Louis?! Te szent Isten Louis?! Jól vagy?! Nagyon fáj!? Ahj, hülye kérdés, persze, hogy! Basszameg!” Hadarta idegesen, hol az égkék szemeket nézte, hol pedig a sérült végtagot.

“Sssh, Niall! Nyugodj meg, rendben vagyok! Nem fogok belehalni!” Erőltetett magára egy nevetést a Doncasteri fiú, ugyan még a mosoly is nehezére esett. Arckifejezéséről csak úgy lerítt a fájdalom, mégis minden erejével azon volt, hogy elsőnek is barátját nyugtassa meg. A szőke természetesen hajszínét és a mai vicceket tekintve nem volt vak, sem ostoba. Tisztán látta, hogy mennyi fájdalommal járt az a sérülés párja számára, ám úgy akart tenni, mint aki hisz neki.

“Gyere, segítek felállni.” Szólalt meg halkan, miután kellő mennyiségű ‘jól vagyok’-ot hallgatott. A sérült srác eleinte bizonytalanul, mégis készségesen nyújtotta fel a kezét, hagyta a szőkeségnek, hogy szinte teljes testsúlyát leemelje rémesen sajgó lábáról. A bíró újra fütyült, a csapatok visszaálltak a helyükre, ezúttal a Louist helyettesítő cserével. Lassan, bicegve próbáltak igyekezni elhagyni a füvet, de nem igazán volt olyan egyszerű, mint tűnt. Szíve sóvárgott, hogy vissza akar menni, de természetesen a térdének fájdalma annál nagyobb volt. És hogy mi még? Az a szörnyű szédülés és mellé csapódó haskutymorgás. Egy idő után hatalmasakat kezdett nyelni, érezte, hogy nem feltétlenül fogja már ezt sokáig kibírni.

“Niall, nem érzem jól magam…” Nyöszörgött már a pálya széle felé közeledve, ugyan sokat nem lehetett belőle érteni.

“Tessé---” Kezdett bele az ír fiú a visszakérdezésbe, ám ebben a mindenféle ‘rákészítő öklendezés’ szerű dolgok kihagyásával gyomra tartalmát kiadó párja megszakította. Ijedtségében szemei hatalmasra kerekedtek, elsőnek fel sem fogta, hogy mégis mi történt körülötte, engedte térdre ereszkedni maga mellett a másikat.

“Orvos! Orvost! Jézusom valaki orvost!” Kezdett el kiabálni a kellő szünet után, míg leesett neki, hogy valójában hányt. Még azzal a lendülettel hajolt le, hogy térdhajlatai és háta alá nyúlva emelje fel karjaiba és rohanjon ki vele a pályáról egyenesen az orvosi szobába.

***************

Legalább egy fél óra eltelt, mire az ajtó kinyílt végre a folyosón toporzékoló ír fiú előtt és beléphetett rajta.

Louis addigra egyedül volt a szobában, a vizsgáló asztalon ült. Niall halkan becsukta az ajtót, mire a másik ráemelte a tekintetét. "Jól vagy?" Kérdezte végignézve barátja testét. A térde vastagon be volt kötözve, arca sápadt volt és előre görnyedt.

"Igen." Válaszolt halkan, szemeit lehunyta, mikor a szőke hűvös tenyerét elsőnek homlokára simította, hogy a haját kipiszkálja onnan, majd arcára simította, hogy megsimogassa azt.

"Mit mondott az orvos?"

"Minden rendben lesz, csak egy pár napig pihentetnem kell... Jó sok jéggel. Aztán hétfőn el kell mennem a gyógytornászhoz, hogy megnézze, biztosan nem lesz-e vele semmi baj a későbbiekben." Magyarázta, hogy megnyugtassa Niall hüvelykujjának ritmikus simogatását a jobb arcféltekén. Egyik kezét lassan a szőke szívére helyezte, óvatosan simogatta mellkasát, ahogyan suttogott. "És az előbbiről szólva... Semmi komoly, csak az eséstől felfordult kissé a gyomrom. Minden rendben."

"Awww, édesem..." Gügyögte Niall magához szorítva. "Menjünk?"

"Igen, kérlek." Válaszolta tudván, hogy az esése, valamint mégrosszabb; az, hogy hányt néhány órán belül meghódítja az internetet. Felnyögött a gondolatra, s engedte, hogy Niall lesegítse az asztalról.

"Mi az?" Kérdezte aggodalmasan, arra gondolt, hogy talán ezzel most rengeteg fájdalmat okozott neki.

"Csak azon gondolkoztam, hogy a sajtó... Meg az internet is ezekkel lesz tele, már ma." Karolta át a szöszi nyakát két kézzel, aki újra a karjaiba vette. Semmiképpen sem akarta, hogy álljon, vagy sétáljon fájó lábával. "És a rajongók is." Tette hozzá, ahogyan hallotta a szurkolókat kiabálni a pályáról.

"Szerintem a rajongók tele lesznek szimpátiával. Szegény Loumaci, hadd csókoljalak meg, majd én leszek a dadusod." Erőltette meg magát, hogy egy magasabb hangszínt csikarjon ki torkából, közben pedig felnevetett. Lassan az autóhoz értek, így ki kellett ügyeskednie az ajtó nyitását, mielőtt besegítette volna az anyósülésre párját, majd kihúzta neki a biztonsági övet, hogy becsatolhassa azt.

"Leszel az én dadusom?" Kérdezte Louis, édesen és gyorsan pislogva. Niall kuncogva megrázta a fejét, ahogyan kezei közé fogta a barna hajú arcát, hogy megcsókolhassa.

"Arra befizethetsz." Felelte, mielőtt újra magának tulajdonította a sérült fiú ajkait. "És az első dolog, amit csinálni fogunk, az a fogmosás." Nevetett, ezzel kiérdemelve egy ütést a hátsójára, mikor megfordult, hogy becsukja az ajtót maga mögött.